Koszoru. A Petőfi-Társaság havi közlönye 1. (1879)
Kertbeny Károly: Petőfi arcképeiről
KERTBENY KÁROLY : PETŐFI ARCKÉPEIRŐL. 13 meg egy-egy olyan tanulócska, kit csak egyszer láttunk s aztán többé soha sem. Divánunk előtt egy hosszúkás asztal állt, s azon elszórva a könyvpiac újdonságai hevertek, melyeket pesti könyvárusok küldtek be, «megtekintés végett», a házigazdának, mint ez még ma is divatban van. Felül egy kötet hevert «Petőfi Sándor versei 1842 — 44» címmel; vékony füzetke, alig ha több 160 lapnál. Mint már mondám , ekkor még nagyon kevés bizalommal viseltettem a magyar költészet iránt s még Vörösmarty, Bajza és Kölcsey hazafias versei is jóformán hidegen hagytak, mert túlnyomónak találtam bennök a szónoki elemet; amint azonban a vékony füzetet lapozgattam, az utolsó lapok egyikén az «Ez a világ a milyen nagy» kezdetű költeményre bukkanok. Midőn három első versszakot elolvastam , úgy éreztem magamat, mintha csak fölvillanyoztak volna. Hangosan fölkiáltottam: Mily gyönyörű vers ! Ez az első valódi dal költészetünkben Balassa óta! E szavak után a mellettem ülő ismeretlen fiatalemberhez fordultam : — Kicsoda az a... hogy is hijják csak... az a Petőfi ! — kérdezem tőle. A csinosnak épen nem mondható, halvány és pörsenéses arcbőrű ifjú a divánon eldőlve, egész nyugodtan csibakozott, majd szép, sötét szemeivel s feltűnően szellemes tekintetével reám nézve, megvetőleg igy szólt: — Kicsoda ? Hát egy uj fűzfa-poéta, s a mellett egy haszontalan, lump komédiás ! Tátott szájjal hallgattam s csaknem felingerülve válaszolom : — Bánom is én, ha épen hóhér is, de a nemzet büszke lehet egy ilyen igazi költőre. — Ejh, mit ért ön a magyar költészethez, ön, ki félig vagy egészen is sváb, mint Bakody ! — vete ellene az én ismeretlenem. Szavai egészen fölingereltek s igy szólottam :