Koszoru. A Petőfi-Társaság heti közlönye 2. (1884)
1884 / 10. szám - ifj. Nagy György: Petőfi Sándor életéből
nál az érdekekben és csillapítsuk a felbőszült népet. — Ugyan ne mond. — Az ám! — De hát gyenge idegzetű létedre, te is beszélsz? Petőfi abban az időben sokat gyöngélkedett. Arca sápadt, beesett volt. A beszéd felhevítette és idegessé tette, különösen olyankor, ha a népjogról, hazáról, szabadságról beszélt. Ilyenkor szemei megélénkülten villogtak és beszédét folytonos gyors kézmozgással kisérte. — Hogyne beszélnék, mikor minden ember reám támaszkodik , s azt hiszik, hogy egyedül én és Vasvári Pali vagyunk hivatva a népet a kitörésektől visszatartani, — válaszolta nemes büszkeséggel a költő. — Bizd magadban Sándor, hogy ilyen nagy dolognak ilyen gyenge testtel megbirsz felelni? — Meg vagyok győződve! Miután a közbizalom irántam annyira nyilvánult, hazám szabadsága pedig szivemen fekszik, megteszem, ha mindjárt a fejem utána vész is! E párbeszéd kezdetén Petőfiné észrevétlenül kisurrant a szobából, valószínűleg a küldött holmikat megtekinteni és elrakni. A költő legutóbbi szavaira e szavakkal futott be a szobába: — Sándor! valami rabbinus keres, bejöhet-e? — Na lásd sógor, így vagyok én mindig. Már meg ez is háborgat. — Ugyan mi jóért fordulhat egy rabbinus te hozzád? A költő vállat vont. — Eredj ki Julim, kérdezd meg, mit akar velem ? — szólt nejének, ki kimenve, azonnal visszatért. — Azt mondja, négyszemközt akarna veled beszélni. A költő azonnal kikiáltott: — Tessék bejönni! E szavakra, halk kopogtatás után, megnyílt az ajtó és középtermetű, hosszú fekete szakállas, szép külsejű férfi lépett a szobába, díszes papi öltönyben. Petőfiné sógorával a másik szobába távozott. — Ugyan te Juli, mit akarhat ez a rabbinus Sándorral ? — kérdő halk hangon sógora, miután az ajtót behúzták maguk után. — Nem tudom. De itt az ajtónál kihallgathatjuk mit beszélnek. Erre azonban nem volt szükség, mert elég érthetően és hangosan beszéltek. Beszédjök folyamából kitűnt, hogy a rabbi Petőfit a zsidók érdekében a múzeum előtt védbeszéd tartására kérte fel s a fáradságért — mint a költő alábbi szavaiból is kitűnik — egy csomó aranyat tett az asztalra. A költő a pénzt e szavakkal utasította vissza: — Tegye el ön a pénzét. . . Én jutalmat soha senkitől nem szoktam elfogadni. Hazafias kötelességemet teljesítem mindenki irányában, jutalom nélkül is. Forduljon Vasvári Pálhoz, ő e dologban többet tehet, mint én. De figyelmeztetem önt, hogy Vasvárit ne merészelje megkísérteni, mert bizonyos vagyok benne, hogy ő majd más módon utasítja vissza az alamizsnát. Lehet, majd én is beszélek. Az utóbbi szavakat mindig erősebb hangsúlyozással ejtette ki a költő. A rabbi ezután eltávozott, a költő pedig feldúlt arccal és szikrázó szemekkel lépett a másik szobába, hol sógora és neje voltak. — Mért nem kisérted ki az atyafit Sándor? — kérdé egészen közönyös arccal Bathó, mintha semmit nem tudna a történtekről. — Ugyan hogy kisértem volna ki, mikor egy csomó aranynyal akart megvesztegetni, hogy hitsorsosai érdekében beszéljek a múzeum előtt. Meg is ígértem félig meddig, de az adományt, természetesen, visszautasítottam és az atyafit Vasvári Palihoz küldtem. De megmondtam neki, hogy jól vigyázzon a bőrére ! — Na hiszen jóhoz küldted, az ugyan megtáncoltatja . . . — Úgy hiszem magam is. — Én te rajtad csodálkozom, sógor, hogy ily szűzen eresztetted el. — Mondasz valamit. De hidd el, erőmbe került visszatartani magamat, mert nagyon felháborított. Szerencséje volt, hogy rögtön meghunyászkodott, mert az ablakon dobtam volna ki aranyostul. A visszafojtott harag e szavaknál még sápadtabbá tette a költő halvány arcát s egész lényén ideges rángatózást idézett elő.