Koszoru. A Petőfi-Társaság heti közlönye 2. (1884)
1884 / 10. szám - Rakodczay Pál: A vasgyáros
célt nem érek, mert fegyvereket ez ideig sehol sem tudtam kapni. — Hát aztán meddig maradsz itt, só gór ? — kérdé Petőfiné. — Holnap szándékozom visszamenni. Szolnokig vasúton megyek, onnan meg a község kocsiján haza. — Szerettem volna, ha velem jöttök, mert Fannika vár is benneteket ; de ha annyira utálsz bennünket, akkor nem is erőltetlek. Na, isten veletek.I. Most már nem is tudom mikor látlak, mert ma még fegyverek után kell tudakozódnom , s ha nem sikerül is, sietnem kell haza, mert sok a tenni való. Szívélyes rokoni ölelések és kézszomítások után mindkettőjöktől búcsút véve, Bathó Ignác eltávozott. Saját szavai szerint ekkor látta a költőt utoljára. Lakásukat elhagyva, feltűnt neki az egyszerű, szűk, csakis a legszükségesebbekkel ellátott két kis szoba, régi festésű, kopasz falaival, melynek még szerény bútorzata is teljes öszhangban volt szorongatott anyagi helyzetükkel. * Pár hónappal az 1849. augusztus 13-iki katasztrófa után, tél idején, Petőfiné egy estre Bathó házához ment Jász-Ladányra. Itt huzamosabb ideig tartózkodott s többekkel megismerkedett. Ezek között voltak : Kühnel Ignác, jelenleg is élő budapesti ügyvéd, Montpart Károly, b. Orczy György uradalmi tisztje, Till Endre és sok menekült. Kühnel Ignác ott tartózkodása alatt a szolnoki cigánybandával ételi zenét adott Petőfinének, ki ezt a meglepetést igen jó néven vette. Petőfiné, szorongatott sorsáról panaszkodván, egy ízben kijelentette, hogy neki Emich a Petőfi költeményei árában még 400 forinttal tartozik, mert a költő 1600 frtot vett fel a hadseregbe lépése előtt. Petőfiné, hogy ez összeget felvehesse, fel akart menni Pestre Emichhez. Miután azonban az útlevelek szigorú vizsgálatával a policia igen megnehezítette az utazást, Petőfiné kérelmére Bathó kisérte fel Pestre. Petőfiné ez utat álnév alatt, rövidre nyírott hajjal, férfiruhában tette meg és Pesten is ez öltözetben ment Emichhez, ki felismerve azonosságát, a kérdéses összeget minden vonakodás nélkül lefizette. Petőfiné Pestről nemsokára visszatért Jász-Ladányra, de csak rövid ideig tartózkodott ottan, mert atyja Szendrey Ignác érte ment és magával vitte Erdődre. Közli: ifj. NAGY GYÖRGY, A VASGYÁROS. Színmű 4 felvonásban, irta Ohner György. Először adatott 1884. február 21-én Ez is egyike ama divatos újdonságoknak, melyeknek mindössze az az igényük, hogy mentül többen nézzék meg — nem pedig az, hogy mentül többször élvezhessék a színház iránt érdeklődők. Párisban bizonyára főleg azért lehet száz meg száz- s szór ismételni valamely darabot, mert egész Páris nem fér be egyszerre a színházba. A mélyebb becsű darabot megnézi a műértő kisebbség többször is egymásután ámde ez a kisebbség sehol sem képes minden ismétléskor megtölteni a színházat; húszszor-harmincszor igen — de három-négy- százszor nem. A felületesség fizeti ki magát a legjobban, mert ez a többséget bilincseli le. Mély sülyedése a színpadnak, hogy újabban kizárólag a regény depótjává alacsonyítják le. Mert midőn a regényíró drámává alakítja tárgyát, a regény anyagát egyszerűen összevonja, rövidíti, céljához képest csonkítja. A regény magában véve is a legpongyolább költészet — hisz épen azért a legélethívebb költői műforma. Ha tehát a regényíró regénye köteteit néhány fölvonásba összeszorítja, elhagyván az elbeszélés útján eszközölt körülményes jellemzéseket, lélektani átmeneteket, költői tárgyát még pongyolábbá teszi. Ezért van, hogy ha az ember ily átdolgozott színművet nem olvasott is regényalakjában, egyszeriben szemébe ötlik a fércmunka jellege és oly múló benyomásokat érez kedélyében, hogy az illető színművet netáni érdekessége dacára sincs kedve többször megnézni. A szigorúbb drámai formát kedvelő néző előtt aztán az e fajta színmű írója nem valami eszményi színben tűnhet föl. Ha a regényíró úr szereti a színpadot, miért nem kényszeríti géniuszát a drámai múzsa göröngyös, bizonytalan ösvényére, miért nem szorítja tehetségét a drámai alkotás kemény disciplinájában . . . Persze ez neke-