Koszoru. A Petőfi-Társaság heti közlönye 2. (1884)
1884 / 49. szám - Kabos Ede: Egy kéziratgyüjtemény e század elejéről
Petőfi ép úgy, mint Szendrey, makacs önfejűséggel, tartották meg az elváláskor kimondott rideg szavakat. A költő apósához nem fordult soha semmi kéréssel, de Szendrey sem érdeklődött a fiatal pár sorsa iránt. TELEGDI LÁSZLÓ: EGY KÉZIRATGYÜJTEMÉNY E SZÁZAD ELEJÉRŐL. (Folyt, és vége.) Midőn ezek távoznak, feljő az Elysiumból Gyöngyösi, kit Apolló idézett föl onnan, hogy neki, »mint a magyar versirók legelső atyjának, megmutassa most élő unokáit, hogy ezeket látván gyönyörködjék az ő szive.« A homerosi hősök beszédére emlékeztető hosszú ömlengése még egészen telitett a collégiumi élet hatásával. Csak az fáj neki, hogy nincsen már ismerőse e földön, a Gyöngyösi névnek még csak emlékezete is elfogyott. De midőn Apolló megjelenik egy néhány tanítványával s ezeknek kezében meglátja a saját munkáit, szomorúsága emphasisba tör ki: »ezek a gyenge levélkék azok, melyek nékem olyan szárnyakat adnak, hogy azok által a késő időre is elrepül az én hirem. Hát ide is meghallott a híres Murány tetejéről jajgatása az árva Nymphának, mely partjain nyögött a szőke Dunának ? Ugyan micsoda hely ez, ahol ilyen becsületek van a régi tudósoknak ?« »Debrecen!« — mondja Apolló.— »Ezt választottam én magamnak lakóhelyül. Ide gyűltek a magyar hazának fiai és az én szárnyaim alatt bölcsen neveltetnek.« Midőn igy beszélgetnek, a mellékteremből ének hangjai ütik meg a tulboldog Gyöngyösi füleit s kívánságára aztán Apolló behívja éneklő tanítványait s bemutatja őket Gyöngyösinek. Látni akarja a haladást, költeményeiket akarja hallani s egy poéta egy őt dicsőítő verset olvas fel, mi Gyöngyösit még boldogabbá teszi. De Apollónak távoznia kell az istenek gyűlésébe s tanítványait addig Gyöngyösire bízza, itt kezdődik aztán a tulajdonképeni darab. Sós Mihály hozza a fiát és keresztfiát, kiket a poéták közé akar fölvétetni. A poéta-növendékek censeálni kezdik s az öreg, valamint a két fiú együgyü feleletei oly jóízűen, oly pezsgő humorral irják, hogy e jelenet — egészen eltekintve a benne rejlő satyricus éltől — a legmulattatóbbak, legkacagtatóbbak egyike. Az öreg Sós Mihály tősgyökeres magyarságával, komikus félreértéseivel, könnyen felfortyanó vérével, — a két fiúönhittségével és tudatlanságával, kik a verset az apjok csizmaszára mellé dugott mérték szerint Írják, olvasni csak Czeglédit, Cigányok romlását s a Kalendáriumot olvasták, Ovidiusról csak annyit tudnak, hogy nem lakik a helységükben — mindhárman életerős, jól festett alakok s rajzolásukban volt alkalma Csokonainak kiváló komikai érzéket kifejteni. A komikum nem annyira a tárgyban, mint inkább a kérdések és feleletek módjában van s és ez okból nehéz volna a tárgygyal beszámolni, csak az öreg paraszt és a két fiú feleletei képezik az egész jelenet magvát, mely dacára együgyü komikus válaszaiknak, javukra dől el, a mennyiben a visszatérő Apolló jó kedvében lévén, nem vet gátat eléjük s fölveszi őket a poéta-növendékekközé. Látnivaló, hogy actiót e darabban hiába keresnénk s inkább a feldolgozás módja az, a mi hatya mi sikerült s főleg az akkori irodalmi állapotok rajzolása, mely az egész darabon, de kivált a censeálás jelenetén, mint veres fonál keresztülhúzódik, kölcsönöz érdeket Csokonai e kiadatlan darabjának. Az a bálványozással határos tisztelet és rajongás, melylyel Gyöngyösi iránt viselteketnek, az az irói láz, melynek sikerült képét nyújtja a censeálás nagy jelenete, a mythologicus elemek szertelen használata, mind, mind jellemzője ama kor ferde irodalmi állapotának és részben - különösen az írói láznak — sikerült, éles satyrizálása. Ami irodalmi szempontból érdekes e darabban, az Sós Mihály alakja, mely a legsikerültebbek egyike. Neki mindenre van felelete. Midőn a censeáló azt kérdi fiától, hogy ismeri-e Ovidiust, ő azonnal közbevág: »A vén Dióst? Hogyne ismernéd, hiszen tőszomszédunkban lakik.« S midőn teljes névvel Publius Ovidius Násót kérdik, gondolkozva feleli: »Papiros sörény rázó? ! . . . De már ezt magam sem esmérem.» De azért csak a censorban látja a hibát s mindjárt utána teszi: »no de csak no, nem kell kifigurázni a fiamat ... jól kell cenzúrázni!« A censor bosszankodik, de csak újra kérdez: »Hallottátok-e hírét a Bucolicának ?« Szél meg Sós.