Koszoru. A Petőfi-Társaság heti közlönye 2. (1884)
1884 / 50. szám - Két este Musset Alfréd életéből
794 KOSZORÚ ugyanazon napon tudta a rácsozatot zöldre festeni, mikor az előadás megtörtént. Béranger kisasszony semmi rosszat sem sejtve támaszkodott a rácsozathoz, de saj !a festék még nem száradt meg teljesen és midőn a kisasszony ismét a közönség felé fordult, fehér ruhája tetőtől , talpig tele volt zöld foltokkal. Az amúgy, sem nagyon jóakaró közönség kapva kapott az alkalmont hogy nevethessen. A jókedv annyira fokozódott, hogy a függönyt egy időre se kellett bocsátani. Musset dühös volt és egyre ígérgette a festőnek, hogy megöli, de ez a gyilkos szándék csakhamar elpárolgott velejéből. A darab után kedélyes vacsora következett, melyben ugyancsak éltették egymást a költő és a színészek, mi több a Béranger kisasszony „pettyes" ruhája is kapott egy toasztot. Musset homlokáról lesimultak a ráncok és kacagva mondá: Teringettét! soha sem hittem volna, hogy Ponsban ilyen ostoba publikum képes halomra gyűlni. Szégyeljék magukat! Másnap Prosper Chalas azt kérdezte tőle, vájjon szándéka-e magát estére megint kitenni a vadállatoknak. — Sohasem, volt a válasz, bolond volnék ha el nem csapnám magamtól az egész állatkertet. Sokáig várhatnak a jámborok, amíg megint gyakorolhatják rajtam fogukat . . . Ez volt az egyik est, melyben a véletlen esküdött össze a tehetséges fiatal költő ellen.* A másik est, ah az iigabb, sokkal vigabb ésfolytonosan ott lebeg fölötte a geniális humor visszfényének párája, 1833-ban történt, kevéssel azután, hogy Mussetnek »Rolla«-ja a »Revue des deux mondes«-ban megjelent volt. Musset már akkor ismerte George Sandot, kinek szerelme akkordja volt mindannak, amit szeretett, bámult és élvezni tudott. Boldogsága pajzánságban nyilatkozott és ilyen geniális pajzánságról tanúskodik a következő történet: Szellemes és tudományos férfiak vegyest kaptak meghívást egy barátságos estebédre A meghívottak között ott volt a »Revue« nek több szerkesztője, kivált Lerminier a bölcselő és mély gondolkodású tanár. Hogy a tudós professzornak pendant-ja legyen meghitták Deburaut is a »Funambules“ színház kedvelt színészét, ki Pierrot szerepében még az éltes kisasszonyokat és tisztes mamákat is elbájolta. Debureau rendesen fehér ruhában és hajpiros hajjal szokott járni és ország-világ csak ebben a costaméban ismerte őt; ezúttal azonban egészen más öltözetet választott, hogy a jelenlevőket megtréfálja. Nagyszerű fekete frakkba bújt, széles labot volt az ingén gyémántos gombokkal, nadrágja és mellénye feszes volt, szűk diplomatacipőben kényesen lépkedett, ujjai pedig glacékeztyűinek gombjaival bíbelődtek. Abban állapodtak meg, hogy anigol diplomatát fog ábrázolni, aki Európának politikai viszonyait tanulmányozza és Grey lordnak titkos utasításai szerint Franciaországba utazik. De a titkos tanács, mely ezt kifőzte (állott pedig George Sandon és Mussetten kívül csupán a »Revue des deux mondes« főszerkesztőjéből) nem akarta a meglepetések dicsőségét kizárólag a színpad emberének átengedni; Musset is részt követelt magának belőle. Ő is szerepet akart és mindjárt jelmez után is nézett egy fiatal szobaeseus segítségével, aki csak nemrég érkezett Normandiából. Parasztleánykának öltözött rövid szoknyában, áttört, lyukacsos harisnyában és meztelen karokkal. Szép, üde rózsás arca és hosszú, szőke haja pompásan megfelelt szerepének és midőn kicsiny szakállát leberetváltatta, olyan takaros, kis lány volt a salonban, aminőt csak Normandiából egyáltalán szállíthatnak Párisba. A kitűzött napon megjelentek a meghívott vendégek, ha kútfőnk nem téved, talán hatan vagy heten. Debureau egy negyedórával később jelent meg, ahogy nagy uraknál és fontos személyiségeknél szokás. Mindenekelőtt bemutattatá magának a jelenlevőket, köszönésükre könnyed fejbólintással válaszolt és általában roppant közömbös módon viselkedett. Hátratett kezekkel állott a kandalló mellett és folyvást ünnepélyes hallgatásba burkolózott. Mindenki örült, hogy majd megismerkedik a »Rolla« szerzőjével, de minthogy Musset V28 kor még mindig meg nem jelent, mindnyájan asztalhoz ültek és az ő helye üresen maradt. Az angol, akit legfelül az asztalfőre ültettek, nagyon csöndesen viselte magát, száját csak annyiban és addig mozgatta, a mennyiben és ameddig folytonosan evett és ivott. A »Funambuses« emberét senki sem ismerte fel benne. Hogy őt némileg útbaigazítsák, egyúttal pedig Lerminiernek alkalmat nyújt-