Koszoru. A Petőfi-Társaság heti közlönye 3. (1885)

1885 / 33. szám - A franczia vendégek Budapesten

528 KOSZORÚ Az éljen-vihar lecsillapultával Coppée állott fel a legfelső lépcsőre és elszavalta Petőfihez írt bájos költeményét, nemes pát­­hosszal. A költeményt eredetiben és Ábrányi Emil magyar fordításában (a költő maga kérte föl Ábrányi Emilt a vers lefordítására) itt közöljük: A PETŐFI. Comme en quittant la bonne et généreuíe hőtesse, Qui lui fit place au feu dans la froide saison, Un pauvre voyageur, soudain pris de tristesse, Baise au front longuement l’enfant de la maison. Ainsi nous, les fran§ais, hőtes de la Hongrie, Vers tói des fleurs en main, nous sommes accourus, Soldat-poéte, o fils si cher á ta patrie, Qui pour elle chantas et pour elle mourus. Oh! brüler de génié et périr á la guerre! Se dresser en airin, n’avoir pás de tombeau! . . . Mais je ne te plains pas, je t’envie, oh mon frére! Nul sort plus que le tien n’est héroíque et beau. Á l’endroit oú le nombre écrasant ton courage Tu mourus, pour entrer dans l’immortalité, Aujourd’hui, j’en suis sör, pousse un rosier sauvage, Poéte de l’amour et de la liberté! Un sauvage rosier oú vit encore ton áme! Et quand, auprés de lui passent deux fiancés, Ta fleur que l’amoureux donne á la jeune femme Rend plus doux leurs serments et plus chaud leurs baisers. Et quand, par les beaux soirs, le rossignol s’y pose, — Le rossignol, ce fibre et pur chanteur ailé, — II est comme enivré du parfüm de ta rose Et chante éperdument sous le ciel étoilé. Budapest, le 11 aoűí 1885. PETŐFIHEZ! Irta : Francois Coppée. Mint a szegény utas, kit zordon tél-időn A nyájas háziasszony szelíd tűzhelye véd, Mig­arcza elborul, halk búcsút venni jön, És homlokon csókolja a háznak gyermekét. Ekép siettünk hozzád, Magyarhon franczia Vendégei, kezünkben virágok dús füzére, Hozzád, óh! költő-harczos, hazád’ kedvencz fia, Ki énekeltél néki s meghaltál bátran érte. Lángész hevében égni s meghalni csatatéren! Fenn állni büszke érczben s porladni sir nekül! De nem sajnállak érte, — •­ irigyellek óh testvérem! Ember dicsőbb, szebb sorsban itt lenn nem részesül! Hol nagy szivedre gázolt vérszomjas csőcselék, S meghaltál, hogy ne halj meg többé soha, soha, Ested helyén bizonynyal vad rózsa bokra ég, Oh! szerelem s szabadság fenséges dalnoka! Vad rózsa bokra, melyben szép lelked még virul ! — S jegyespár arra bolygván, mit ifja keze tör: Virágodtól a kedves hőbb szerelemre gyűl, Az esküben több báj lesz, a csókban több gyönyör, S ha enyhe alkonyon ott ül a csalogány, — Szárnyas, szabad kis dalnok, ki bokrod megfelé — Reszket, megittasul rózsádnak illatán, S dalol, dalol bűvölten a csillagok felé! A költő hangja messze elhangzott és óriási lelkesedés tört ki, mikor az utolsó versszak véget ért. A legtávolabb állók is kalapjaikat lengették és kendőiket lobogtat­ták. Majd Bulszky Ferencz állott fel a szo­bor lépcsőire és franczia nyelven mondott köszönetet vendégeinknek azért, hogy a fran­czia géniusz nevében eljöttek e szoborhoz s hódolatukkal adóztak a magyar géniusznak. Coppée és Lesseps megölelték Pulszkyt és mind a hárman összecsókolóztak. A megin­dulás e jelenet alatt általános volt. Coppée annyira meg volt hatva, hogy kabátjáról levette a rózsacsokrot és felro­hanva a szobor lépcsőin, a csokrot odatűzte a csehek koszorúja fölé s karjait kiterjesztve üdvözölte Petőfit. Ezután Gyenes László sza­valta el magyarul Coppée szép költeményét s erre a koszorút tartó vendégeink a szobor elé léptek és vállaikról leemelve a koszorú állványát, az óriási koszorút felvonták a szo­borra. Viharos éljen zúgott fel a nagy téren és ezer meg ezer kalap és kendő lengett a nagy tömeg feje fölött. Mint a dörgés, a tá­volból a közelbe s a közelből a távolba vo­nult el majd erősödve, majd gyengülve az éljenzés, mely egyszerre a Szózat ünnepélyes dallamának adott helyet. Tízezer és tízezer ember kezdte az óriási téren énekelni a Szó­zatot és utána a Marseillaiset. Ez alatt ki­osztották a vendégek között a Testory-czég készítette bronczérmeket. Ezek az érmek csinos tokokban voltak elhelyezve s Petőfit, Arany Jánost és Coppéet ábrázolták. — így végződött a valóban lélekemelő ünnepély , melyben a franczia géniusz meghódolt a világ egyik legnagyobb és legdicsőbb költőjének, a magyar Petőfinek emléke előtt! Szerkesztő : Ábrányi Emil. — Kiadó : Aigner Ihajos. Pallas részvénytársaság nyomdája, 33. szám

Next