Koszoru. A Petőfi Társaság közlönye Új folyam 5. (1938-1939)
1939 / 3. szám - Czóbal Minka: Bajza-utca 21. (Visszaemlékezés)
Pár kedves szó után ismét lementünk. Különböző szobákban, különböző szögletekbe telepedtünk, néhányan, Fesztyné kék budoárjába, mely a mennyezetitől a padlószőnyegig, egy igen kellemes sötétkék színbe volt vonva, mint ő mondta „idegnyugtató árnyalatba“. Jelentették a vacsorát. Egy hosszú, szépen felvirágozott, gyertyákkal világított asztalnál foglaltunk helyet. Jókai — most már fekete ruhában — az asztalfőn. Nekem jutott az, a kitüntetés, mellette ülhetni, másik oldalán sógornőm, Mednyánszky László nővére volt. Az, asztal másik végén Fesztyné, mellette Aggházy, rajta túl Wohl Janka, rajtunk kívül az egyetlen hölgy-vendég, míg férfiak számosan voltak. Másik szomszédom, Gyulai Pál kritikusi eszével és rövid, szakszerű, az irodalmi technikát illető kérdéseivel sokszor zavarba ejtett. Azt hiszem, efeletti zavaromban igazán elfelejtettem, hogy a jambus és a napast között mi a különbség, pedig ilyenforma dolgokról volt szó. Szerencsére figyelme a legkisebb nagy írónak mihamar elterelődött rólam, s régi tréfás ellenfelét, Vadnayt támadta heves és igen mulatságos szó vitában. Gyulai és Vadnay nem voltak velünk a műterem félhomályában. Azt hiszem nem is élvezték volna e hangulatot. Jókainál tartózkodtak? vagy csak a vacsora idejére érkeztek? nem tudom, de szemem előtt éppen akkor merültek fel, mikor feltálalták azestebédet. Ez vidám, kedélyes, magyarosan közvetlen hangulatú volt. Poharak csendültek, s csodálkozva tudtam meg, hogy az én tiszteletemre. Először Jókai koccintott velem, s „kedves kis kollegámnak“ nevezett. Milyen, büszke voltam e névre, s milyen jól esett nekem, hogy a többi más neves író is felvette ezen megszólítást, velük lenni, közéjük tartozni, ez Amit legnagyobb vágyam, legfőbb ambícióm. Vacsora után ismét felmentünk Jókaihoz. Itt aztán a nagy író kifejtette egész szeretetreméltóságát, tréfált, anekdotázott, a „nagy idők“-ről emelt hangon emlékezett, kitárta meseszövésű álom világát, majd ellágyult egészen a drámai páthosig, mely egy romantikus hajlamban, egy olthatatlan vágyban gyökerezett: a mindennapiság felé emelkedni. Mindenki érezte, hogy ezen virágtiszta kék szemek az életnek csakis a regényes oldalát látják, s hogy éppen ez a naiv bizalom másokban és önmagában az a