Koszoru. A Petőfi Társaság közlönye Új folyam 7. (1940-1941)

1941 / 4. szám - FIGYELŐ

48-iki szabadságharc nagy hőse, valamint Schneidel József a hős tábornok, mind a ketten nagy vértanúi az aradi gyásznapnak, de itt született Mihalovics Ödön zeneírásunk kiváló művésze, Than Mór történeti festőink egyik nagyja, Koch Antal geológus, Koch Ferenc és Bugarszky István vegyészek, Kuzsinszky Bálint régész, Guták József matematikus. Lippán született Degré Alajos regény­író, Szabadkán Kosztolányi Dezső, Óbecsén Palágyi Lajos, mindket­ten költők. Megnövekedett határunk, a most már a 15 milliót kitevő test­vér­lakos, egy új korszaknak jöttét hirdeti számunkra, új erőt, új munkáskedvet, körültekintőbb, el­élyedőbb világnézetet nyugalmaz belénk, a munka népének fölemeltetését, az elfogult társadalmi elkülönülésnek megszűnését, azt a felsőbbrendű szellemi és erkölcsi egységet, amelynek egészséges megnyilvánulása teheti csak valóban erőssé, naggyá és boldoggá Magyarországot. Adja Isten, hogy Kormányzó Urunk ereje és bölcsessége még sokáig ragyogjon ránk a budai Vár szimbolikus magaslatáról! Adja Isten, hogy új nemzetfeladataink új erényei, az ő nagy lelkéből fakadva és elindulva, jussanak el a legkisebb polgári lélekbe is, és ott kiirthatatlan gyökeret eresztve, az annyit szenvedő országot a felvirágzás, a munka és a béke honává tegyék. (Havas István.) KRISTÓF GYÖRGY-EMLÉKKÖNYV. Azalatt a szomorú emlékű 22 év alatt, hogy Kolozsvár és vele az egyetem a román meg­szállás kínjait szenvedte, a trianoni parancs hatása alatt kénytelen volt az új uralom eltűrni, hogy a kolozsvári egyetemen magyar nyelvi és irodalmi tanszék fennálljon. Hogy erre vállalkozó akadt, mégpedig olyan ember személyében, akinek gerince volt, azon csak azért nem csodálkozunk, mert hiszen éppen erre, gerincre volt szük­ség, hogy vállalkozzék és helyt tudjon állni mindvégig. El kell olvasni Kacsó Sándor „Kristóf professzor első hallgatói“ c. írását, a pro­fesszornak ajánlott emlékkönyv elején, hogy megérthessük azt a lelkiállapotot, melyben tanár és tanítvány élt, ezekben a szomorú napokban. Mint sötét emlék vonul el most előttünk mindaz, amiről e könyv beszél, e könyv, melyet 1939 őszén — tehát még román ura­lom alatt — adtak ki a professzoruk 60. születésnapjára azok az erdélyi tanárok, kik Kristóf György ajkáról lesték az igét, — kapták a magyar irodalom múltjának ösmeretét, — a magyar irodalmét, mely akkor csak az ő szívükben élt, mint élő igazság és szép jövő. Élt, mert a professzor lelkes szava, ő nem, egy tekintete, egy kéz­mozdulata élővé varázsolta, s nem engedte múltnak tekinteni. Nekem is van egy ilyen emlékem. Jó néhány évvel ezelőtt művé­szeti kiállítást rendeztem Bukarestben, melyet Károly román király is meglátogatott, de eljöttek a magyar diákok is, kik az odavaló egyetemet járták, seregestül és csoportosan. Egy megbeszélt napon és órában előadást tartottam nekik a legújabb magyar művészekről. A szemük csillogott, úgy hallgatták, de könnybe lábadt, mikor be akartam előadásomat fejezni. Az egyik felzokogott: „még, még, •· 238 •”

Next