Koszoru. A Petőfi Társaság közlönye Új folyam 7. (1940-1941)
1941 / 3. szám - FIGYELŐ
szereti őket. Pierre Lotiról feljegyzi, hogy nem író, mert így hallotta ezt egy kollegától. Kedvencei a fiatal Berger Ricard, Heraucourt, költők, kikből nem lett semmi, de hosszú órákon hallgatja verseiket. A művészek közül az orosz szobrászt, Antakolskit bámulja, a festők közül két fiatal angolt, az említett Bunnyt és Élest. Főleg Bunnyt, akinél látja ugyan Besnard hatását, de azért (vagy éppen azért?) „határozottan a fiatal generáció egyik legnagyobb tehetségének“ mondja (268. 1.). És mi lett ebből a legnagyobból? Később Pekár Gyulát is megfesti magyar parasztnak. (Pekár Gyulát meg lehetett mintázni Toldinak, — de parasztnak? Ezzel az ízléssel nem lehetett Bunnyból nagy művész.) Nemigen szíveli Verescsagint, sem Chaplin t, Hébert-t. — Abbéma Lujza műtermében is megfordul, de nem szereti őket, mert elítélő megjegyzéseket hall róluk bámulata másik hősétől, Huysmanstól. Hogy ez lesz a veszte, hogy ezzel megmérgezte magát, sőt egy magyar társát is, nem sejti. Ki ez a Huysmans? Ez az idegen vérű francia író, ki eleinte Zola uszályhordozója, naturalista író, az idétt egy fura regényt írt, A Rebours címmel, melynek hőse egy túlfinomodott, de veszni induló család utolsó sarja, különösségek rabja, ki illatszerekből szimfóniákat és édes pálinkákból zenei hatásokat csal ki — s végül is belepusztul. Justh nemcsak regényét, de művészi kritikáit is betéve tudja, — ítéleteit vakon elfogadja — attól a Huysmanstól, aki nemcsak a sikert arató írókat: Zolát, Bourget-t, France-ot, de minden festőt és szobrászt, ki valaki volt, gúnyja epéjébe mártott. Senkivel se bánt el azonban igaztalanabbul és durvábban, mint Munkácsynkkal, kit, kalandornak és sviháknak nevezett. És ebbe az iskolába járt Justh Zsigmond. Eljár Munkácsy estélyeire, táncol a feleségével, — táncukat „megtapasztalják“ jegyzi fel (1511.) naplójában — azonban Huysmans szemével írja le, — az asszony külsejét gúnyolja, nagydobosnak csúfolja, mert annak Miska a mindene. Lebecsüli Munkácsyt, 1890-ben, aki akkor festi a bécsi Múzeum remek mennyezetképét. Feljegyzi, — megsemmisítő gúnyos megjegyzésekkel kísérve — egyes mondásait, például azt, hogy Besnard „agarillista romantikus“. Hogyan, teszi hozzá, „ez a sulbtilis, túlfinomult idegű, archimodern festő — romantikus?! Halálos félelemben vagyok, hogy Munkácsy francia írók előtt is ilyeneket „anyagol“. Pedig megnyugodhatott volna, — mert Munkácsyt nem befolyásolta Haysmans epéje, s valóban Besnard, ez az „archimodern“, ez a nagy impresszionista mestereket eltúlozó artista valójában romantikus. Hiszen maga Justh jegyzi fel (1951.), hogy aquarelljei phantastikusak. Mi hát a romantika, ha nem az evilágból kimenekülés? Ilyen fogalomzavarral nem lehet a Munkácsyakról ítéletet feljegyezni, — még naplóba se, főleg, ha kiadásra szántuk. Justh 1890-ben sem Monet, sem Renoir, sem Cézanne nevét fel nem jegyzi. Fogalma sincs arról, hogy a szalonokon túl, a Chat noir-on túl, a cigányzenés és maitressek látogatta kávéházakon túl mi mozgatta akkor Párizs igazi művészeti életét. Hogy Rodin mintázott a szomszédjában és nem Antakolski, — nem tudta. Persze, 1700••