A Petőfi Társaság Lapja, 1877. január-június (1. kötet, 1-26. szám)
1877-02-21 / 9. szám
I. kötet. BUDAPEST, 1877. február 25. 9. szám. A PETŐFI-TÁRSASÁG LAPJA. ÉLETKÉP. Telítetlen napszám járma nyomja A férj legörnyedt vállait. Unalma lomha, bús ködével Értelmet, szivet elborit. S a nő cseléddel s gyermekekkel Pöröl, civódik szüntelen, Levert, boszus, — ha férje este Mogorván köztük megjelen. Oh kietlen, gondteli élet! Oly fásult a mell, oly rideg a szív, El vigadni, örülni, — mámorba merülni, Bor s vig zene hiv ! — És csillog a serleg, és villog a bor, Vig élettől zengnek a termek — És lapul az erszény, és ürül a zseb, S honn anyátan nyöszörg a gyermek. Cseppenként gyűl a munka bére, S a szükség tágas, mély verem, Vagyon s hitel fogy, — minden uj nap Uj gyötrő gondot s kint terem. Nyög, sir a gyermek betegágyán Az egyik itt, a másik ott, Ha jő az est, ha jő a reggel, Nem hoz csak bút, csak bánatot. Oh gondteli, gyötrelmes élet! — Úgy szorul a mell, úgy sajog a szív, Elvigadni, örülni, — mámorba merülni , Bor s vig zene hiv ! És csillog a serleg, és villog a bor, Vig élettől zengnek a termek, — Kinn sováron lesnek a hitelezők S honn utolsót sóhajt a gyermek. Perdül a dob, — jár-két tolongva A sok részvétlen idegen, Rideg kufárok alkudoznak A drága, szent emlékeken. Mély sóhaj kél a férj szivéből, A nő szeméből köny csorog, Csak a kicsinykék nem húsúlnak ■— A sir ölében boldogok. Oh gyötrelmes, kinteli élet! Úgy zokog a mell, úgy vérzik a szív, Elvigadni, örülni, — mámorba merülni, Bor s vig zene hiv ! És csillog a serleg, és villog a bor, Vig élettől zengnek a termek, — De oszlik a mámor, csak alja marad, Lerogynak a bús nyomor terhe alatt — S a sírban vár rájok a gyermek. TORKOS LÁSZLÓ. RENDESEN ÍGY VÉGZŐDIK. — Vig beszély. — I. Bécs és Pest kiegyeztek, s minthogy a rendszeres osztrák gyűlölség legalább egy időre a dualizmus horgán fennakadt, a magyarok régi természetükhöz híven, egymás közt kezdték meg a viszálkodást, egymást kezdték üldözni és boszantani. Hogy a viszálkodás a hivatalnokok között megvolt, azt szavahihető egyének állították, meg volt-e a honvédség között, nem tudom ; azt azonban Vághy Tivadar őrnagytól hallottam, hogy ő magát a létszámból, kedélyileg meg nem emészthető boszantgatások miatt töröltette ki. Kellemes és kellemetlen emlékekkel, melyeknek nagy részét a barátság és szerelem szolgáltatták, néhány sebbel és érdemrenddel megrakottan, meglehetősen megkopaszodott ősi birtokára Taplófalvára ment magát kinyugodni. A taplófalvi ősi kastélyt maradandó tartózkodási helyéül annyira berendeztette, hogy az eső be nem csuroghatott a szokatáron, a szél nem járhatott szabadon keresztül-kasul az ablakon, és az összes háztartásban egyetlen lénynek se kellett éhen vagy szomjan meghalni, felolvadni vagy megfagyni. A kastélynak volt vagy huszonnégy szobája, de Vághy bátyó csak kettőt foglalt el lakásul. Azok berendezésében azután fenntartotta azt a harmóniát, melyet szeretetreméltó zavarnak, igazabban : összevisszának szoktak nevezni. Olyan forma egyöntetűség uralkodott a berendezésben, mint mikor az ebek, macskák, malacok, tyúkok stb. két egymásba nyíló szobában helyezték el. Tivadar mindent megtalált, amit keresett, az ilyen állapot pedig a házirendet képviseli. A nagy kényelmet nem kereste, de azért az ősi vér követelményeihez mérten, udvarában saját maga és netalán jelenkező vendégei számára, lehető kiszolgáltatást biztosított. Simont, ezredbeli tiszti szolgáját elhozta magával. Ő lett a taplófalvi kastélyban a komornik, udvarfelügyelő, pince- és magtármester. Simon után, rangban és befolyásban, a szakácsné következett. A kocsis volt a harmadik személy. A negyedik a szolgáló, az ötödik a hetes. A három utolsó tiszt viselői gyakrabban változtak, minthogy 17