A Petőfi Társaság Lapja, 1878. július-december (4. kötet, 1-25. szám)
1878-07-07 / 1. szám
A PETŐFI - TÁRSASÁG LAPJA mintha a szivem hasadna meg . . . De nem, nem, ne hallgasson rám, Janka kisasszony . . . Igazán úgy szégyellem magamat, Janka kisasszony . . . S ha nem tudnám, hogy minden szó szivemből jött . . . De már nem beszélek róla . . . nem ... nem . . . csak nézzen megint reám azokkal a nyájas szép szemeivel, édes Janka kisasszony ! . . . A ki igy dadogott, erősen törülgetve piruló arcát s talán még más valamit is, nem volt már nagyon fiatal ember, valami nagyon csinosnak sem lehetett mondani s a hegyesen kipödört bajusz a kajla orr alatt, a vékony merev nyak, mely két magasan fölnyiló kikeményitett inggallér közt csark alig birt mozogni, a hosszú fekete kabát a föltűnően rövid ujjakkal s kiálló könyökökkel, a tipiskélő járás és a módnélkül magas csizmasarok valami sajátságos fura kifejezést kölcsönöztek neki a mi szavainak komoly páthoszával egyesülve, csaknem mosolyra indította a mellette haladó fiatal leányt. E mosoly azonban csak alig jelent meg a leány ajkának szélén, ami a szép fiatal arcon tükröződött, az inkább zavar, meglepetés, sajnálkozás volt, arcának színe pillanatról pillanatra váltakozott, lesütött szemei majd a földön tévedeztek, majd céltalan tekintettek a távolba, keze, melyet lassan kivont a férfi karjából, kivel eddig karöltve haladt, kissé reszketett. — Takács úr, — szólt halkan, rebegve. Úgy látszott, mondani akar még valamit. — Nem, ne mondjon többet, édes Janka kisasszony, semmit többet ! — kiáltott föl Takács úr s vékony nyakát nagy erőködéssel nyújtotta ki a feszes inggallér közül, aztán gyorsan megint bevonta ; ne szóljon, édes Janka kisasszony. Mit mondhatna kegyed még egyebet? Csak arra kérem, hogy felejtse el ezt a mai meggondolatlan viseletemet és azokat az oktalan szavakat, melyekkel kegyedet megbántottam . . . Oly könyörgő, vezeklő, kétségbeesett hangon ejtette ki mindezt a vékonynyakú, magassarkú, tipiskélő kis ember, hogy a kőszikla is megindult volna rajta, mennyivel inkább a fiatal leány, ki egyátalán nem látszott kősziklának s ki e pillanat-ban szintén szeméhez emelte zsebkendőjét. — Nem, Takács úr, — szólt aztán szelíden, de még mindig elfogadva, — ön nem bántott meg engem. Hogyan bánthatott volna meg azzal, amit mondott? Hisz én oly nagyon tisztelem, becsülöm önt és oly hálás vagyok ön iránt mindazért, a mit értem tett . . . — Ohó! szót sem érdemel, — szakította félbe Takács úr. De a leány csak folytatta: — Mindazért, a mit értem tett. Ön volt tanítóm, pártfogóm. Mindent, mindent önnek köszönhetek s azt nem felejtem el soha. De épen azért nem szabad önt megcsalnom és őszintén meg kellett vallanom, hogy amit ön iránt érzek . . . — Az utálat. — Nem, Takács úr, isten ments! csak nem az a foka a szeretetnek, mely úgy hiszem, szükséges ahhoz, hogy egy nő boldoggá tegye férjét. — Óh, kedves, kedves Janka kisasszony ! — tört ki az érzés a kis emberből és zsebkendőjével most még sűrűbben kezdte törülgetni arcát, — kegyed oly okosan beszél és én vén kamasz oly oktalanul viseltem magamat s nem is tudom, mivel hozzam helyre hibámat, ámbár ha valamivel tehetném, higye el kedves Janka kisasszony, örömest tenném s ha a vérpadra kellene lépnem . . . A fiatal leány kissé elmosolyodott! — Nem, Takács úr, a vérpadra nem kell lépnie, csak azzal mutassa meg, hogy nem haragszik rám, hogy maradjon tovább is oly jó barátunk, mint eddig volt. — Én ? haragudni kegyedre ? — kiáltott föl a tipiskélő kis ember. — Hisz akkor a leghitványabb lény volnék a világon, ami pedig nem vagyok . . . igazán nem vagyok, édes Janka kisasszony, ámbár e percben csaknem annak látszom ez után a botrányos vakmerő magaviseletéül után. De ha kegyed tudná, mennyire szánom-bánom, amit mondtam és mennyire szégyellem magamat . . . Valóban oly keserves bánatot fejezett ki egész arca, még a hegyesre pödört bajusz is lekonyult, a vékony nyak egészen behúzódott a magas feszes inggallér közé, a fehér pettyes kék nyakkendő csokra kibomlott, a magassarkú cipő szánalomraméltón botorkált, a térdek meghajoltak s a hosszú fekete kabátban csaknem elveszett az egész ember. Senki sem ismert volna rá a képezde tanárára, ki magassarku, ropogó cipőjében máskor oly méltóságos léptekkel szokott áthaladni a tantermen föl a kathedráig, ott komoly udvariassággal meghajtja kissé ama nyakát, mely oly hajthatatlannak látszik s rendületlen nyugalommal kezdi meg előadását, hősileg ellentállva annyi fiatal leányszem incselkedő pillantásának. Ha az igazat megvallanók, azt is mondhatnék ugyan, hogy a tanár úr bátortalan. Nem egyszer megtetszett már neki egy-egy növendék leányka , de mindig volt valami, ami Takács urat visszatartóztatta. A kötelesség, vélte Takács úr, az állásával járó felelősség tudata. Bármi volt is azonban, ami Takács urat visszatartóztatta, bizonyos, hogy soha sem ment tovább Takács úr a bizalmaskodásban, mint legfölebb odáig: »Jó reggelt, Irma kisasszony! Jó reggelt, Tini kisasszony! A kegyed írásbeli gyakorlata ma kitűnő. Örvendek a kegyed haladásán.«