A Petőfi Társaság Lapja, 1878. július-december (4. kötet, 1-25. szám)

1878-08-04 / 5. szám

A PETŐFI-TÁRSASÁG L­APJ­A. IV. kötet. BUDAPEST, 1878. augusztus 4. 5. szám. AZ ERDEI ÉR. Csendes már az erdő, Lombját elvesztette ; Temetni vitte a Hazátlan szél messze . . . S benne, nyájas arccal, Semmi sem marasztal. Szép kora tüntével Ide hagyta minden : Szín, virág, madárdal Elköltöztek innen ! S éltető fuvalma Rég ki van már halva ! Nagy, de néma búnak Árnya ing fölötte ; Csak egy suttogó ér Lüktet még közötte . . . Az is alig-alig, Hogy a csendben hallik . . . Őszi alkony napja Vet rá gyér világot, Medve fenekében Lassacskán szivárog; Aztán egy kis völgynek Pázsitján ömöl meg. Utolsó csepjét is Ide, ide hozza; S egykor egész erdőt Összefutkározta . . . Most e kicsi rétnek Kebelén ér véget! Óh életem! te is Csendes erdő lettél Te szivem sok dala — Lassú, kicsinyke ér . . . A nagy világ helyett : Elég most tűzhelyed ! TÓTH ENDRE: EMLÉK JEGYZETEIMBŐL. 1838—40. (Vég­e.) Három hétig volt csak asszony. Azt írták, hogy bánatában halt meg. Azután is sokat meg­­fordult atyám udvarában, a toronyban, a pincék közt s a kertek alatt. Es ist eine alte Geschichte. . . Az egész után komoly maradtam, talán először és utoljára. Késő este érkeztem be Vállasra. Uj főnö­­­köm, a nyíri járás szolgabirája, esküdtje, a posta­mester és ispán ferbliztek. * — A ki ferblizik annak derék embernek kell lennie — gondolom magamban, és reményteljes arccal jelenkeztem. Talán mert épen nyereség­ben volt, igen szí­vélyesen fogadott. Neje egyike volt az általam ismert legderekabb magyar gazdasszonyoknak, és olyan vacsorával látott el, hogy lefekvésem után,­­ míg fel nem ébredtem, mindég Julissal álmodtam. Tisztartóm valóban egyike volt a leguribb és leggavallérabb embereknek. Legkitűnőbb asztalt tartott az urodalomban , járatta a Jelenkort. Társalkodót és Hon művészt, kártyáztunk és kugliztunk. A fizetés előlegezést ő oltotta be­lém. (Ez oltás virágzóvá és gyümölcsözővé lön- Újabb jegyzet.) Minthogy svábul o­­' correct beszéltem, mintha Schwartzwaldauban születtem volna, csakhamar ismét otthonos lettem azon körökben, a­melyekben az ember fesztelenül mozoghat. A lapoknak mohó olvasása következtében pedig recidiváztam. Kora reggel künn a mezőn és késő este benn a szobá­ban a verselési és novellázási láz gyötört, s csak akkor kezdett a terem gyengébben lüktetni, mikor kolompárt vagy cukor­répát takartattam. A helybeli postamesterné volt közönségem, annak minden versemet és novellámat felolvastam. E versen volt a spécije : Eszem azt a piciny szádat, Azt a hamis bajuszkádat, Orrod ülte lencsécskédet, Cipó puha kezecskédet. Mondják Peru kincsesbánya, Vigyen el engem a kánya, Legyek tövistfaló állat, Ha Peruért odadnálak. E verset azután beküldtem Róthkrepfnek, Helmeczynek, Munkácsynak, és egyik se adta ki. (Ifjú szárnyasaink ezen anti háromság müszlé­­séből megítélhetitek, minő fokon állott még akkor az irodalom. Újabb jegyzet.) Novelláimmal se voltam szerencsésebb ! Egész rizmát összeírtam a nélkül, hogy kinyomatva, egyetlen hasábban gyönyörködhettem volna. Csak a csűrös­ gazda biztatott.

Next