A Petőfi Társaság Lapja, 1878. július-december (4. kötet, 1-25. szám)
1878-08-04 / 5. szám
A PETŐFI-TÁRSASÁG LAPJA. IV. kötet. BUDAPEST, 1878. augusztus 4. 5. szám. AZ ERDEI ÉR. Csendes már az erdő, Lombját elvesztette ; Temetni vitte a Hazátlan szél messze . . . S benne, nyájas arccal, Semmi sem marasztal. Szép kora tüntével Ide hagyta minden : Szín, virág, madárdal Elköltöztek innen ! S éltető fuvalma Rég ki van már halva ! Nagy, de néma búnak Árnya ing fölötte ; Csak egy suttogó ér Lüktet még közötte . . . Az is alig-alig, Hogy a csendben hallik . . . Őszi alkony napja Vet rá gyér világot, Medve fenekében Lassacskán szivárog; Aztán egy kis völgynek Pázsitján ömöl meg. Utolsó csepjét is Ide, ide hozza; S egykor egész erdőt Összefutkározta . . . Most e kicsi rétnek Kebelén ér véget! Óh életem! te is Csendes erdő lettél Te szivem sok dala — Lassú, kicsinyke ér . . . A nagy világ helyett : Elég most tűzhelyed ! TÓTH ENDRE: EMLÉK JEGYZETEIMBŐL. 1838—40. (Vége.) Három hétig volt csak asszony. Azt írták, hogy bánatában halt meg. Azután is sokat megfordult atyám udvarában, a toronyban, a pincék közt s a kertek alatt. Es ist eine alte Geschichte. . . Az egész után komoly maradtam, talán először és utoljára. Késő este érkeztem be Vállasra. Uj főnököm, a nyíri járás szolgabirája, esküdtje, a postamester és ispán ferbliztek. * — A ki ferblizik annak derék embernek kell lennie — gondolom magamban, és reményteljes arccal jelenkeztem. Talán mert épen nyereségben volt, igen szívélyesen fogadott. Neje egyike volt az általam ismert legderekabb magyar gazdasszonyoknak, és olyan vacsorával látott el, hogy lefekvésem után, míg fel nem ébredtem, mindég Julissal álmodtam. Tisztartóm valóban egyike volt a leguribb és leggavallérabb embereknek. Legkitűnőbb asztalt tartott az urodalomban , járatta a Jelenkort. Társalkodót és Hon művészt, kártyáztunk és kugliztunk. A fizetés előlegezést ő oltotta belém. (Ez oltás virágzóvá és gyümölcsözővé lön- Újabb jegyzet.) Minthogy svábul o' correct beszéltem, mintha Schwartzwaldauban születtem volna, csakhamar ismét otthonos lettem azon körökben, amelyekben az ember fesztelenül mozoghat. A lapoknak mohó olvasása következtében pedig recidiváztam. Kora reggel künn a mezőn és késő este benn a szobában a verselési és novellázási láz gyötört, s csak akkor kezdett a terem gyengébben lüktetni, mikor kolompárt vagy cukorrépát takartattam. A helybeli postamesterné volt közönségem, annak minden versemet és novellámat felolvastam. E versen volt a spécije : Eszem azt a piciny szádat, Azt a hamis bajuszkádat, Orrod ülte lencsécskédet, Cipó puha kezecskédet. Mondják Peru kincsesbánya, Vigyen el engem a kánya, Legyek tövistfaló állat, Ha Peruért odadnálak. E verset azután beküldtem Róthkrepfnek, Helmeczynek, Munkácsynak, és egyik se adta ki. (Ifjú szárnyasaink ezen anti háromság müszléséből megítélhetitek, minő fokon állott még akkor az irodalom. Újabb jegyzet.) Novelláimmal se voltam szerencsésebb ! Egész rizmát összeírtam a nélkül, hogy kinyomatva, egyetlen hasábban gyönyörködhettem volna. Csak a csűrös gazda biztatott.