Pszichológia 17. (1997)
1997 / 3. szám - MÚLTUNK - VÁRINÉ SZILÁGYI IBOLYA: Szakmai önarckép és személyes szakmakép
épp feltárulkozó vagy elzárkózó személyiségek, csoportok, közösségek tanulmányozása. Kétségtelen, hogy eltérő hangsúlyt és arányt kap az ember egészének és az egyes embernek, a személyiségnek a vizsgálata az általános lélektan, a személyiség-lélektan, a szociálpszichológia, továbbá az egyes alkalmazott lélektani szakágak művelője esetében. Az egész ember iránti érdeklődés ugyanakkor valamilyen értelemben minden területen dolgozó pszichológust kell hogy jellemezze. A pszichológust jellemző személyiségjegyek között másodikként a felelősséget kell említenem. A felelősséget azért, hogy mi is történik azzal a tudással, amit én a másik emberről szereztem és hogy hogyan hatok vissza a vizsgált személyre, az emberre vagy egy bizonyos embercsoportra. Minden tudás hatalom bizonyos feltételek esetén, de a pszichológiai tudás kiváltképpen az, az ember mindenkori manipulációjának az eszköze. Jobb, ha ezt előzetesen, egyszer s mindenkorra tudatosítjuk magunkban, azzal együtt, hogy ez a tudás jó és rossz cél érdekében egyaránt felhasználható s hogy talán a félreértelmezéseknek, a tévedéseknek, a pszichológus kudarcainak a következményei fájdalmasabbak és hosszútávúbbak, mint az értelmiségi szakmák nagy átlaga esetében A hatás, befolyásolás közben óhatatlanul közvetítjük és érvényesítjük saját vlágszemléletünket, előítéleteinket, kulturális és szakmai sémáinkat és értékeinket, noha ennek gyakorta nem is vagyunk tudatában. Mindezek után azért jelezni szeretném, hogy nem vagyok én olyan nagyon magabiztos a fentiekben, mint amennyire az első pillanatban az az olvasónak látszhat. Időnként magam is kételkedem abban, hogy beszélhetünk-e még ’A pszichológus’-ról? Vajon nem valami szellemi tehetetlenségből tesszük-e ezt, mert kényelmetlen szembenézni azzal a ténnyel, hogy nemcsak a szakmai ismeretek relativizálódtak, de a szakma művelői is átalakultak különböző szerepek formálóivá s a különböző tudományágak kutatói között sokszor nagyobb a hasonlatosság, mint a kutató és a gyakorló (a munkahelyen, iskolákban, kórházban, dolgozó) pszichológus között? Szakágunk végtelen nagy divergálásának vagyunk tanúi. Van, aki erre a frusztráló élményre még elmélyültebb tudásvággyal reagál, van, aki szinte vallásos hittel kötődik egy bizonyos paradigmához, Ш. irányhoz, s azt önkéntelenül és önvédelemből is mérhetetlenül felértékeli. Ezt a jelenséget nagyon jól fogta meg Kuhn a tudományos forradalomról írt művében, amely egyúttal szociálpszichológiai szempontból is megvitágította a tudomány művelését. Ami pedig a pszichológiai tudásnak a köztudatbeli hasznosulását illeti, a növekvő társadalmi bizonytalanság közepette az elméleti tudás le-, a gyakorlati munka felértékelődése figyelhető meg, sajnos az elméleti integrációs kényszerek átélése és ismételt megkísérlése nélkül. Nem vagyok túlságosan optimista a pszichológiai ismeretek egységesülését és rendszerbe szerveződését, ily módon eredményesebb és a sarlatánságok ellenében védettebb felhasználását illetően. Magam előéletemből következően igyekeztem kerülni azt a csapdát, hogy az elméleti problémák preferálása miatt netán a mindent tudó, ’a pszichológus’ szerepében tűnjek fel vagy hogy egységesebbnek tüntessem fel a tárgyalt irányzatokat, elméleteket, mint amilyenek azok valójában. Ebben talán segítségemre volt az a meggyőződés, hogy minden elmélet, hipotézis, állítás csak akkor válik igazán érthetővé és jelen