Pszichológia 20. (2000)
2000 / 4. szám - TANULMÁNYOK - LÁSZLÓ JÁNOS - EHMANN BEA - PÉLEY BERNADETTE - PÓLYA TIBOR: A narratív pszichológiai tartalomelemzés: elméleti alapvetés és első eredmények
mint elterjedésük társas-társadalmi determináltsága okán (Sperber, 1990) megfelelő elemzési keretet nyújtanak mind az intrapszichikus folyamatok vizsgálatához, mind pedig e folyamatok társas összefüggéseinek megértéséhez. Ebben rejlik a narratívum paradoxona: miközben az elbeszélés elvben végtelen számú lehetséges világot állíthat elő, az elbeszélés saját, mind mentális, mind anyagi (nyelvikommunikációs) reprezentációs tulajdonságainál fogva, mind pedig szociális beágyazottsága révén „rendet” visz az értelmezésbe. Vagyis a konstrukció vagy értelmezés nem relativizálódhat korlátlanul, nem válhat parttalanná akkor sem, ha a narratív megközelítés antiesszencialista álláspontra helyezkedik mind az én-t, mind a szociális jelentésalkotás más formáit illetően (Bruner, 1990; Pléh, 1996; László 1999). A narratív pszichológiai tartalomelemzés ezt a rendet és ezeket a korlátokat transzformálja az elbeszélő szöveg szintjére. Az elbeszélésnek mint az asszociációs szerveződésen túlmutató jelentéskonfigurációnak a szerepét a pszichológiában korábban századunk kiemelkedő tudósai is felvetették. Pléh (1986, 1993, 1996) több tanulmányban is rávilágított arra, hogy Bartlett, Binet, Janet vagy Blonszkij számára a narratívum a mentális élet alapvető nem asszociatív szervező elvét képviselte, sőt arra is rámutatott, hogy e kutatók, ha különböző formában is, e történetek logikáját szociális logikának, a történetemlékezetet szociális emlékezetnek tekintették. E tudósok számára a narratívum egyszerre volt a mentális életre vonatkozó elméleti feltevések metaelmélete, illetve az emlékezeti folyamatokra vonatkozó kutatások tárgya és eszköze. A hetvenes-nyolcvanas években a szociális világ eseményeinek kognitív reprezentációjára vonatkozó kutatások közül azok a modellek voltak a legsikeresebbek, amelyek az intencionális emberi cselekvés szerkezetéből, egyfajta naiv cselekvéslogikából, a célokból, a célokhoz vezető alcélokból, a célokat megalapozó motívumokból és feltételekből indultak ki (Schank és Abelson, 1977; Trabasso és mrs., 1984; Pléh, 1986, összefoglalóan lásd László, 1986). A forgatókönyvek, tervek és célok többé-kevésbé elvont és szetereotipizálódott cselekvéssémák, ezért lényegében primitív narratívumoknak tekinthetők. Maga Schank és Abelson (1995) egy későbbi tanulmányukban már arra tesznek kísérletet, hogy a teljes emberi ismeretrendszert a történetekre építsék, modelljüket azonban számos bírálat érte, egyebek között amiatt, hogy az élményszerű megismerési módokat nem képes kezelni. Ugyanakkor magasabb szinten, az ismeretek egy sajátos tartományában az élettörténeti események kulturálisan sztereotipizálódott mintázatai is cél-oksági szerveződést követnek, ezért írhatott le Pataki ( 1997) élettörténeti forgatókönyveket, miközben Gergen és Gergen (1992) élettörténeti elbeszéléseiben is számos forgatókönyvszerű mintázatot fedezhetünk fel. Amíg a cselekvéslogikát követő kognitív elméletek az elbeszélés szerkezetével analóg sémák egyetemességét, idegrendszeri programozottságát tételezik fel ,erre utalnak az intencionalitás korai észlelését igazoló kísérletek, például Leslie (1991), Gergely és mts. (1995) és a korai fejlődés szülőkapcsolataiban az