Pszichológia 27. (2007)
2007 / 3. szám - TANULMÁNYOK - FÜLÖP MÁRTA - BERKICS MIHÁLY: A győzelemmel és a vesztéssel való megküzdés mintázatai serdülőkorban
Személyiségbeli és pszichodinamikus faktorok is meghatározók lehetnek. A versengő személyt sok szerző úgy definiálja, hogy az ilyen illető győzelemre vágyik, és győzelemre törekszik (Spence, Helmreich, 1983; Kohn, 1980). Nicholls (1989) szerint egy személynek két különböző célja lehet, amikor valamilyen teljesítményhelyzetbe kerül: enre irányuló (másoknál jobbnak lenni) és a feladatra irányuló (a feladatot jól megoldani). Azt, hogy melyik célra irányul a figyelem, többek között az határozza meg, hogy egy személy miként értelmezi a sikert (győzelmet) és a kudarcot (vesztést). Azok az egyének, akiknek nagyon nagy a győzelemre irányuló szükségletük, a versengési teljesítményhelyzeteket inkább enre irányulóan értelmezik. A stabil önértékelés és énkép ugyanakkor véd a győzelemre és vesztésre adott túlzott érzelmi kilengésektől (Kohut, Wolfe, 1978; Meeker, 1990). Karen Homey (1937/2004) A neurotikus személy napjainkban című könyvében azt a kényszeresen versengő, nárcisztikus személyiséget írja le, aki mindig és bármilyen áron győzni akar, mert az egója folyamatos megerősítésre szorul. Rendkívül érzékeny a kudarcra és a frusztrációra, és ha vereséget szenved, akkor haraggal és agresszióval reagál. Ryckman és munkatársai (1990) Horney leírására alapozták a hiperversengő személyiség leírását, akinek ellenállhatatlan szükséglete van arra, hogy bármely területen, bármely szituációban, bármely kapcsolatban versengjen, és bármilyen áron nyerjen, ezzel fenntartva saját önértékelését. Ha a hiperversengő személynek nem sikerül a győzelmet a saját erőforrásaira támaszkodva elérni, akkor manipuláció, agresszivitás, kihasználás, mások lekicsinylése lehet jellemző rá. A hiperversengő személyiséggel szemben adaptívnak tartották a személyes fejlődésre koncentráló versengést (Ryckman és mtsai, 1996), amelynek során elsősorban a kompetencia, az önmegismerés és az önfejlődés áll a versengés középpontjában, nem a győzelem, és ezért az adott személy kevésbé narcisztikusan reagál a vesztésre is. Franken és Brown (1996) a hiperversengéshez nagyon hasonlóan írják le azokat a személyeket, akiknek nagyon erős szükségük van a győzelemre. Ők a világot negatívabb módon és fenyegetőbbnek látják, amelyben „ember embernek farkasa”, és az egész élet győztesekből és vesztesekből áll. Ezért magasabb a szorongási szintjük, és úgy érzik, a túlélés egyetlen módja az, ha győznek. Esetükben mindenfajta győzelem és vesztés erősen az énképet érinti, és narcisztikusan dolgozódik fel. Ugyanakkor Franken és Prpich (1996) leírnak egy adaptív konstellációt, a magasan teljesítményorientált, a feladat jó elvégzésére és elsajátítására és a saját növekedésre koncentráló versengőt, aki aktívan meg tud küzdeni mind a győzelemmel, mind pedig a vesztéssel. A győzelemre és a vesztésre adott reakciókat Sloman és Atkinson (2000) összekapcsolták a kötődési stílusokkal. A biztonságosan kötődő személy meg tudja ítélni, hogy kivel érdemes versengeni, és érdemes-e egy vesztés után folytatni a küzdelmet, vagy elismerni a vesztést, és új célokat kitűzni. A bizonytalan kötődés viszont lehetetlenné teheti a vesztés elfogadását. Az elkerülően bizonytalanul kötődő személyek erősen függnek a győzelemtől, mert erősen felnagyított énképük mögött önértékelésük valójában bizonytalan és törékeny, és nem tűrik a legkisebb hiányosság kiderülését sem. A győzelemmel járó öröm és büszkeség és önfelnagyítás csak átmeneti, ezért újabb és