Szépirodalmi Közlöny, 1870 (1. évfolyam, 1-38. szám)

1870-08-04 / 18. szám

Bleibt in der Heimath Grenzen eingegittert, Das ganze Weltall ist kein Hospital . . .“ A föld még ad táplálékot; a jelen század még eléggé gyümölcs-megrakott, hogy a jövő éhen ne haljon. Csak az irigyek, a kislelküek, azok, kik gondolatkörük kisszerű­ségének átkát hordják vállukon, csak azok nem mozdulhatnak itt, hol milliók élnek, mozognak; azok, kiket önlétük meg nem értésének tudata nyom. Előre­ a jelszó: előre törni lihegve, izzadtan s nem nyomorult tolvajok gyanánt lopott bort kor­tyolni ; az igaz, hogy a pálya nehéz, a babérja épen jó arra, hogy felakaszszuk reája magun­kat, s az égre támasztott létra ha összetörik, épen jó forgácsnak alánk, koporsónkban. Jobbra balra hullnak a harcolók, ki átkozódva, ki né­mán ; itt-ott egy elvonul, hogy a feledés sötét odújában a mindennapiasság kónyázott, penészes kenyerét egye, megtört, elfonnyadt testtel, szár­­nyaszegett, pocsolyákban vergődő lélekkel; de az mit sem tesz, de azért elcsüggednünk nem szabad, mert: „-----------Besser noch, der Jugend nicht entsagen, Dir tief in’s Auge schau’n, Sphynx von Theben, Als, eine Null im schaalen Alltagsleben, Sich nicht an deines Räthsels Lösung wagen. — „Vorwärts, durch die Nacht“, heisst die Parole, Steigt auch nur Einer unter Milionen Als Sieger auf des Lebens Kapitale.“ Hogy mi jön a küzdelmek után — azt min­denki tudja. Azért az, ki gondolkodik, nem ijedhet meg a végórától, hanem, mint a lét ter­mészetszerű procedúráját tekinti azt. — A­mi a földből keletkezett, annak oda kell visszatérnie. — Csak a szeretet, az örök szeretet adhat itt e földön pillanatnyi boldogságot. — A gyűlölet haljon ki az emberek kebléből, mivel csak sze­retni érdemes e földön, nem pedig gyűlölni. — Minek panaszkodni? minden, mi eljött, annak el kellett jönnie, semmi sem lephet meg minket. Platen mondata mindegyikünk életkönyvébe van írva : „So viel Arbeit um ein Leichentuch!“ — Keresztül futottunk a „Requiem“ tartalmán, az utolsó három fejezetet kivéve. A nagy, me­leg szív minden dobbanását hallhattuk, mely ezt megírta. Láthattuk a kapkodást a létező után, a szellemet, mely az anyagba kapaszkodik, mely a halált a pusztulás és egyszersmind teremtés hatalmát állítja a küzdők elé, mint béke-révet. A testté vált istenfi is ennek esett áldozatául. A lény tehát, melyet a keresztény morál majd ant­­hologice mint Anselm, majd kozmofisi­e, majd mathematikailag, mint Leibnitz, — formulázott, mely a lét eredete és vége — a halál. Mi következik most mindebből? Nagyon sok. Mindenekelőtt az, hogy benne minden lét, tehát szellemünké is, véget ér. És így megszabadult a materializmus legnyűgösebb ter­hétől. Továbbá következik belőle az, hogy a földi kínokért a földi örömök kárpótolhatnak csak. Ha tehát boldogan akarunk élni , sze­ressük egymást, mert a szeretet nyújthat egye­dül tiszta örömöket. Az, ki állitá, hogy országa nem e földről való, nem fog más országgal bírni. „Túlvilági lét, örökkévalóság! előtted re­meg agyunk, de nem óhajthat: „Die schwache gramerfüllte Kreatur Kann nicht unendlich, nicht unsterblich sein.“ „Mi nyomorult lények vagyunk, kik addig, míg a halál­át nem ölel, nem kívánhatunk egye­bet a lét jogánál. „Der Lebensfunke, mit dem Stoff vermählt, Kann nicht selbständig lodern, ausgezittert Hat der Gedanke, wenn die Form zersplittert, Die ihm des Zufalls Laune aus erwählt . “ Ezt mondja a „Requiem“ három utolsó fe­jezete. A morál, mit tanít, új és szép addig, mig a szeretetet dekretálja éltünk legfőbb örömének, kötelességének. Noha e dedukció materialiszti­­kus elvek segélyével, s a deizmus rovására tör­tént , mégis egyezik az általános keresztény morállal — és igy helyes, miután hozzánk nem tartozik annak megvitatása: hogyan vonatott le ez vagy amaz elv? Csak a túlvilági élet beszüntetése történnék más eszközökkel. Azt mondják — nem kell túlvilági lét. Jól van. Nézzük meg miért nem kell. Azért talán, mert nem képzelhető ? nem. Azért talán, mert e földön már csömört kaptunk a boldogságtól ? Dranmer azt mondja : igen! Ich habe heiss geliebt — das ist genug. Aetherisch durch den Sternenraum zu schweifen, Ich kann es nicht begreifen; Ich kann kein neues Leben träumen, kann Nicht hoffen dass die Todten auferstehn.“ Ez nem igaz. Tegye mindenki szivére kezét és kérdje meg azt: vájjon a földi kínok és földi örömök mértéke egyensúlyban áll-e ? Ki így beszél, az vagy nem szenvedett — s akkor nem volt ember, vagy oly boldog volt, mint az isten — ez képtelenség. A földi öröm nem adhat kárpótlást egy túlvilági létért, ha ezzel, mint a keresztény theologia, az örök boldogság eszméjét azo­­nítjuk. Dranmor ezt nem teszi. A pozitív utáni

Next