Szépirodalmi Közlöny, 1870 (1. évfolyam, 1-38. szám)
1870-10-27 / 30. szám
I. évfolyam, 30. szám. 1870. október 27. SZÉPIRODALMI KÖZLÖNY. IRODALMI, SZÉPMŰVÉSZETI ÉS KRITIKAI HETILAP. A NÉMET EPIKAI KÖLTÉSZET. (1848—1866.) IV. Térjünk át a versben irt elbeszélő-költészethez. Tekintsük mindenekelőtt ama fajt, melyet e szakasz bevezetésében említettünk. Az új modorú „ lyrai-epicai“ költemény ez. Fővonása a vörös fonal, mely áthúzódik az egész újkori német művészeten : a fajok összekeverése. Hősei: 0. Roquette (Waldmeisters Brautfahrt), Redwitz (Amaranth), Pntlitz (Was sich der Wald erzählt), a mint látjuk, csupa nem német név. A lyrai eposz, a legújabb időben — talán főleg L. Tegner „Frithiof mondája“ által megindítva — roppant tért foglalt a német irodalomban. Alakjainak összeségében oly kevés egyénileg feltűnőt mutat, hogy csak egyet kell olvasnunk valamennyinek ismerésére. Egyedül csak a tárgyban különböznek, s ezek sokkal érdektelenebbek, semhogy itt bővebb boncolgatásukba bocsátkozhatnánk. Csak annyi említendő, hogy annak, ami után törekedtek, öntudatosan, vagy öntudatlanul, a „Frithiof-mondának“ nyomába sem érnek. És azok, kik leginkább megközelítik a valóságos epikai irmodort, mint Kinkel (Otto der Schütz), Simrock, Scherenberg, Gruppe, vagy igen nehézkesek, vagy inkább csak régibb műveket öntöttek új alakba. A modern lyrai eposz, mint Redwitz „Amaranth “-ja, Horn „Pilgerfarth“-ja és tömérdek más költemény, nem egyéb szélesre taposott költői beszélynél, kis rimes versekben, vagy különfélekép váltakozó mértékben irt regényecske, mely az eposz minden jellemző tulajdonát nélkülözi. Az epikai iz csak százszorosan hígítva jő elő e lyrai levessel bőven feleresztett ragoutban. Úgy látszik azonban, hogy e válfajnak ideje már lejárt, habár még a legnevezetesebbeket: az ájtatoskodó Amaranthot, miben, amint suttyomban mondják, egy speyeri kanonok sem egészen ártatlan az aránylag legalább erőteljes „Otto der Schütz “-el, és a becsteljes „Waldmeister“-t sokan olvassák, mint ezt az új meg új kiadások bizonyítják. E lyrai-epikai téren is működött a már többször említett Müller von Königswinter, a nélkül azonban, hogy ide tartozó művei: „Prinz Minnewin“, „Johann von Werth“ stb. új oldalát mutatnák. Ép úgy Böttger „Frühlingsmährchen“-je inkább politikai irányköltemény, de a természet szellemének működése, pezsgése, zendülése oly kedvesen vannak vázolva, hogy az irányt feledtetik. ,,Habanah“, „Düstere Sterne“, „Fall von Babylon“ hason művei. Tyll „Eulen Spiegel “-e polemikus, mindenféle modern jelenségek ellen irányzott mű, éles satyrával és igen ügyes verseléssel. Nagyobb feladatokra törekedett többek közt Schlöenbach Arnold különféle experimentatió után, midőn a Hohenstaufenieket és Ulrich von Huttert terjedelmes eposzokban tárgyalta. Igyekvése, törekvése kétségkívül tiszteletreméltó; az elvek, melyeket hirdet, érvényre lépésükkel talán az emberiség aranykorát idézhetnék elő, de költészetről csak alig lehet szó nála. Ha ép róla szólunk, említhetjük tán regényeit is, melyek a német regény minden hibáinak megtestesülései. Azonban legalább ama gondolata meglepően eredeti, hogy az újabb természettudomány elveit és vívmányait költőileg igyekezett feldolgozni „Weltseele“ című művében, legalább annyi eredménynyel, hogy netalánt követőt csak felbátoríthat. E művében van elég egyes szépség és mély nézlet. Egy kicsiny után említsünk egy nagyot.