Szépirodalmi Közlöny, 1871 (2. évfolyam, 1-14. szám)
1871-01-26 / 4. szám
II. évfolyam, 4. szám, 1871. január 26. SZÉPIRODALMI KÖZLÖNY. IRODALMI, TÁRSADALMI, MŰVÉSZETI ÉS KRITIKAI HETILAP. GUTZKOW K. ÉS LEGÚJABB REGÉNYE. A veterán német regényíró legújabb három kötetes műve: „Pestalozzi fiai“ (*Die Söhne Pestalozzi”) nagy érdekeltséget szülit Németországban, nemcsak azért, mert már néhány év óta nem látott tőle nagyobb művet az olvasó közönség, hanem azért is, mert mintegy harminc év előtt ugyanily tárgyú s hasonló eszmekörben mozgó regénynyel lepte volt meg a közönséget. Ama mű „Blasedow és fiai“ („Blasedow und seine Söhne“) címet visel, s mint az előttünk fekvő legújabb regénye is, a nevelés kérdését tűzte ki tárgyául, a mennyiben t. i. a cselekvény s az alakok a „nevelés apostolai“ köréből vétetett. Mielőtt azonban legújabb művét szorosabb vizsgálat alá vennék, jónak látjuk Gutzkow szellemi arcképét némileg bemutatni olvasóinknak, annál is inkább, mert e jeles regényírónak egyetlen nagyobb műve sincs irodalmunkba átültetve s kritikailag ismertetve is nagyon kevéssé volt nálunk. Gutzkow a sokat emlegetett, „ifjú Németország“ (mely elnevezés azonban most már elavult, egyik első rendű, sőt mondhatni legjellemzőbb tagja. Ő az egyedüli, ki, ama költői iskolának elveivel szakítva, az uj aera zászlaja alá sorakozott és solidaritásba helyezte magát az uj intenziók képviselőivel. S e matamorphosis meg is látszik rajta. Művein két, sőt helylyel-közzel három egymásután következett irodalmi korszak befolyása észlelhető s tán egy költőnél sem találkozunk annyi fejlődéssel, mint Gutzkownál. Ő a modern német irodalomnak valóságos Proteusa. Valamint egyetlen műfaj nincs, a kritikai bírálattól a drámáig, s a két sornyi epigrammtól a kilenc kötetes regényig, melyben ne tett volna kísérletet, és úgy alig van hang az érzelem roppant birodalmában, melyen meg nem szólalt, s alig egyetlen szin a szellem országában, melyet föl nem használt volna. Gutzkow Németországnak nemcsak legtermékenyebb, de legszívósabb s legkitartóbb írói közé tartozik. E szívósság irodalmi jellemének egyik fővonása. Nem tartozik amaz őseredeti szellemek közé, kik céljukat mintegy röptükben érik el, hanem valóságos fia korának, kinek képzettsége lassú, részletes és nagy mérvben sokoldalú, ki többet dolgozik fejével, mint kedélyével; többet jóiskolázott tehetsége, mint veleszületett genneje segítségével. Mint kitűnő, szorgalmas író, Gutzkow általában első rendű helyet foglal el, sőt mint ilyen, példányul szolgálhat kora minden írójának, a minthogy ő is az, ki valamennyi közt, a legtöbb (ha nem is legfrisebb s legillatosabb) babért nyerte. Amaz Írók közé tartozik ő, kik valamely bukásuk által csak nagyobb erőt és kedvet kapnak újabb küzdelemre, s ha húszszor leesett Gutzkow pegazusáról, huszonegyedszer is felült rá s végre nagy nehezen mégis följutott oda, ahová akart. Csakhogy e küzdelem, ez erőmegfeszítés nagyon észrevehető nála; pegazusa inkább valami jól dreszsozott paripa, mint telivér versenyfutó. A tendentiosus irány, mely az „ifjú Németország“-ot elsősorban jellemzi, Gutzkownál, folytonos fejlődése dacára is, nagyon szembetűnő. Ő még napjainkban is a reflexiók költője, noha nem annyira teremtő ereje, mint inkább elemző, tanulmányozó — szóval receptív tehetsége folytán. S ezzel nem akarjuk vádolni Gutzkowot. A reflexiónak meg van a maga becse a költészetben s ha hússá és vérré válik, nem hogy ártana, de sőt egyik éltető elemévé lesz a poésisnak. Különben napjainkban, midőn a kor annyira át megát van hatva a reflexiók s forrongó ideák rajával, reflectáló poétánál nem is várhatunk mást. Sokkal feltűnőbb ez írónál ama jelenség, hogy dacára nagy mérvű versalitása s fejlődésének, soha sem újult meg annyira, hogy teljes önállóságra vergődhetett volna. Költészetének tartalma most is a régi s csupán alakja