Szépirodalmi Közlöny, 1871 (2. évfolyam, 1-14. szám)
1871-02-23 / 8. szám
II. évfolyam, 8. szám, 1871. Február 28. SZÉPIRODALMI KÖZLÖNY. IRODALMI, TÁRSADALMI, MŰVÉSZETI ÉS KRITIKAI HETILAP. FRA ANGELICO MŰVEI A FLORENCI SZ. MÁRK KOLOSTORBAN. Alig egy évvel ezelőtt a dominicarius rend fentnevezett kolostora Museo fiorentino di S. Marco név alatt nyilvános épületté alakult át. Maga a kolostor sem nagyság, sem fényben nem foglal el kitűnő helyet; történeti neve, ha szinte Itália egyik legnagyobb fia, a merész Savonarola barát itt lakott is, még nem teszi eléggé méltóvá, hogy a magyar közönség kiváló figyelemre méltassa. De vannak e kevéssé ismert épületnek nagyobb kincsei, s ezek a falfestmények, amaz egyszerű szent képek, melyek a kisded cellákban egészen homályban, s olykor igen megrongálva hevernek, s melyek mégis ez épületet igen rövid idő alatt a művészeti világ egyik legnevezetesebb helyévé teszik. Fra Angelico, a régi nagy mester (1387— 1455) legkitűnőbb művei vannak e falfestvények közt. Az ő tárgya mindenkor egyszerű, legtöbbnyire egy feszület, alatta imádkozó szenttel, olykor az angyali üdvözlet, a feltámadás, a sírbatétel stb., de mindenkor csak e bibliai történetek, melyeket a legközönségesebb ember is ezer s ezerszer lát, s az Olaszhonban utazó némi közönyösséggel fogad. Színezete ritkán eléggé életteljes; az egyes színek mereven állanak egymás mellett, s önmagukban is vegyületlenek. A világ, s árnyékítás, az újabb festészet ez első rangú segédeszközei, itt egészen mellőzve vannak. Az egyszerű eszme kivitele igen sokszor szenved technikai hiányokban; a test élettelen, színe természetellenes, az egyes tagok nem ritkán szegletesek, igazolatlan helyzetűek, s csaknem mindenkor többé-kevésbbé ruták, s még tetőzetül mindezekhez, a compositios technica az egyes képekben csaknem a legkisebb részekig egyhangú. Valóban alig van a nagy művészek közt egy is, kinek műveit a laicus látszólag méltóbb joggal ítélné el, mint épen a kegyes dominicánus barátéit. S mégis e művek kétségtelenül az első rangú remekek közé tartoznak. Az avatatlan figyelmét rendesen csak a színek s a dramatikai élet keltik fel, s ez itt teljesen hiányzik; kissé szakavatottabbak előtt már a compositio,s technica tekintetik fődolognak, s még e tekintetben is sok kifogást lehet Fra Angelico ellen jogosan tennünk; a valóban műbarát azonban, ki mindenütt a kifejezni szándékolt eszmét keresi fel, s ennek világánál ítéli meg a kivitelt, bámulattal fog eltelni e remekművek előtt, melyek a mély, önfeledten magát átengedő vallásos érzelem eszményi kifejezései; művek, melyek a maguk nemében rafaeli elsőséget érdemelnek. Vallásos érzelem — nem kell e critériumot elfelednünk. Gondolkozzék bár valaki egészen elitélőleg a szellem ez irányáról — s e sorok írója is sok tekintetben lelki betegségnek tekinti azt — a műbizáló kötelessége elfogulatlanul hatolni be a művész fogalmaiba, s nem saját kora nézetét szabni reá, hanem amaz eszme szerint ítélni meg, mely lelkét teljesen betöltötte. S ez eszme Fra Angeliconál a középkor vallásos nézete, mely szerint a bűnben fogantatott ember önmaga tette által teljes képtelen nyomorult helyzetéből kiszabadulni, s e végett szükséges, hogy elfeledve önmagát, eltaszitva magától mindent, a mi a bűnös földi létre emlékeztet, egyesüljön a nagy mindenséggel, melynek vallásos neve isten s kinek földi megtestesülése az egyesülést elősegítő Jézus. Az istenember magasztos alakja, s mellette az önmegtagadás fokozatain már is keresztül hatolt szentek ez eszme tiszta kivitelét követelék. — S e szempontból tekintve nem kárhoztatnunk, de sőt bámulnunk kell a látszó technikai hiányokat. Az érzelem tiszta szemléletébe elmerült egyéneknél mit keresne az élet, az előre törő tetterő modern élénk kifejezése? Az erőteljes testszín, a meglepően változatos s egymásba omló színek elvonják a figyelmet a valódi lényegtől. Hisz itt a külső lényegtelen, sőt épen akadályozó, melyet el kell taszítani, hogy a tiszta szellemihez juthassunk. S ez az oka, hogy a tájkép és architectura által képzett háttér hiánya itt művelt műbarátnak fel sem tűnik, holott másutt az igen szembántó, sőt a kép hatását egészen tönkretevő volna. Innen van az, hogy az