Szépművészet 1. (1940)

1940 / 2. szám - Kiállítások

Mintha a csöndes naturalizmusban találta volna meg alaphangját a kegyelet, amellyel a tárlat a nagyteremben és két kisebb teremben a nemrég tragikus váratlansággal elhúnyt Márton Ferenc emlé­kének hódol. Márton Ferenc a folyó év tavaszán költözött el az élők sorából, szinte annak a nagy napnak küszöbén, mely az ő székely hazájának visszatérését hozta. Ám műveiben mégis itt van és szolgálja tovább azt, amit mint ember és mint művész életében oly harcosan szolgált. A már köztudatba átment Erdőirtás Csík­országban vagy Gátkötő székelyek című feszülő vonalú képeivel együtt mintegy 80 művét látjuk. Akik őt, a festőt, a szobrászt, a grafikust leginkább mint a ceruza mesterét szerették idézni, e kiállításon meg­lepődhetnek néhány ritka festői alkotásán, amelyek a mesterségbeli tudás általa olyannyira ismert fogásai nélkül őszinte és valódi festői értékeket hordoznak. Ebből a szempontból legelsőbben említésre méltó az őszi lombok című olajfestménye, amely az inkább figuralista Mártont egy eddig kevésbé ismert oldalá­ról mutatja be s egyben kiemelkedő bizonyítéka finom színlátásának és különösen elegáns előadásmódjának. Azt a Márton Ferencet, aki székelységéért úgyszólván gondolkodás nélkül vetette magát harcba, — úgy érezzük — a legméltóképpen reprezentálja a Táncoló székelyek, mely kompozíciójának zártságával, ritmusá­val, mély tónusú színeinek harmóniájával, a benne kifejezésre jutó lelkiséggel emelkedik ki. Nem kevesebb érdeklődéssel, mint meghatott­sággal szemléltük a művész utolsó megkezdett kom­pozícióját (Szent Gellért), amelynek felrakásában lendületes, kissé szálkás vonalaiban teljesen érvényre jut dinamikus vérmérséklete. Nagy érdeklődésre tarthatnak számot a két kis teremben lévő rajzai, elmúlt idők eseményeinek és személyeinek gyors jegyzetei. A nagyteremből Szlányi Lajos művei közé lép­hetünk. A hosszú betegségéből felgyógyult mester legutóbbi három-négy évének alkotásaival, egy kissé problémátlan természetszemlélet eredményeivel vonult fel. Jobban szeretjük régebbi munkásságát; amit most látunk, az valami csendes és lírikus szem­lélődés kivetülése. Juszkó Béla­­ közismert képein a magyar alföld levegőjéből közvetít. Udvary Pál gyűjteménye némi egyenetlenséget mutat, ami nyilván csak az anyag összeválogatásának fogyatékossága. Egyik-másik műve a színek iránti különös rajon­gásáról tanúskodik. Élménynélküli piktúrát és sima, társaságbeli tónust képviselnek Áldor János László — mondhatnánk — parfümös szépasszony portréi, melyek közül egyedül a Feketebundás nő képvisel kiemelkedőbb festői értéket. Üdítően hatnak őszintébb, néha átér­­zett és egészségesebb technikai készséggel felrakott tájképei! Kárpáthi Jenő régi nyomokon halad. Erő­­szakoltsággal hatnak Szegedi Molnár Géza kicsavart aktjai. Amit festői képességeiről a Szent Péter kereszt­halála című művében mutat, inkább azt szeretnénk látni további munkáiban. Csebi Pogány István akva­­relljei virtuózak. Már sokszor megcsodáltuk különös, vérbeli vízfestői képességét, amellyel ezeket a nagy­­felületű papirosokat oly — látszólag — könnyűszerrel tölti be levegős színeivel. A felületek olykor indoko­latlan növelésével nem mindig tud megbirkózni. Rajzi és festői értékeiben kiemelkedőbb műve az Utolsó sugarak, a Talicskás csendéletei többek között nagyon tetszett igaz bensőséget tükröző Fiaim című műve. A szobrászati részben Teles Ede mintegy ötven szobrát állította ki. Szívesebben időzünk régebbi munkái előtt. Kerényi Jenő nem minden lendület nélkül való, formailag még tisztázatlan stílusa minden bizonnyal az architektúrához alkalmazkodó, „alkal­mazott" plasztikához vezet. Tömegkezelése elsőrendű, amit csak régebbi művein tesz játékossá egy-egy belekarcolt vonal. A Magyar Grafikus Művészek Egyesülete három teremben változatos anyagot mutat be. A vezér Varga N. Lajos, ki ismét bizonyságát adja annak, hogy a rézkarcban a legerősebb. A kiállító tagok között ott látjuk Vargha Mátyás, Baranski E. László, Komjáti Gyula, Jeges Ernő, Bajor Ágost, Ferenczy Valér figye­lemreméltó műveit, a fiatalabbak közül Iván Szilárd, Karay Gyula és ősz Dénes munkái válthatnak ki komoly érdeklődést. FIGYELŐ A NEMZETI SZALON ŐSZI TÁRLATA a múltévi őszi tagkiállításhoz képest emelkedést mutat, de még mindig nem éri el azt a színvonalat, amit a Nemzeti Szalontól, mint egyik legrégibb művé­szeti egyesületünktől és nagymúltú kiállító-helyisé­günktől joggal elvárunk s amilyenekkel a Szalonban rendezett kiállításokon egyébként nem egyszer talál­kozunk is. A túlnyomó részben jelentéktelen kiállítási tár­gyak tömkelegéből jólesőleg emelkedik ki Szőnyi István „Vén diófája", Csók István nagyvonalú „Mar­git hídja", Bernáth Aurél „Vörös ruhás nő"-t ábrá­zoló képe, Kun István alföldi viharos tája és Önarc­képe s a Vaszary-hagyományokat őrző Emnőd Aurél tájképei, Jeges Ernő „Kikötője", Patkó Károly „Olasz városa", Medgyessy Ferenc kvalitásos, egyszerű és szűkszavú, de az ő művei között is kisebb jelentőségű „Női akt"-tanulmánya és B. Lőte Éva „Figura" című körtefa-szobra, valamint Kánya Kálmán por­tréja.

Next