Szépművészet 1. (1940)
1940 / 2. szám - Kiállítások
Mintha a csöndes naturalizmusban találta volna meg alaphangját a kegyelet, amellyel a tárlat a nagyteremben és két kisebb teremben a nemrég tragikus váratlansággal elhúnyt Márton Ferenc emlékének hódol. Márton Ferenc a folyó év tavaszán költözött el az élők sorából, szinte annak a nagy napnak küszöbén, mely az ő székely hazájának visszatérését hozta. Ám műveiben mégis itt van és szolgálja tovább azt, amit mint ember és mint művész életében oly harcosan szolgált. A már köztudatba átment Erdőirtás Csíkországban vagy Gátkötő székelyek című feszülő vonalú képeivel együtt mintegy 80 művét látjuk. Akik őt, a festőt, a szobrászt, a grafikust leginkább mint a ceruza mesterét szerették idézni, e kiállításon meglepődhetnek néhány ritka festői alkotásán, amelyek a mesterségbeli tudás általa olyannyira ismert fogásai nélkül őszinte és valódi festői értékeket hordoznak. Ebből a szempontból legelsőbben említésre méltó az őszi lombok című olajfestménye, amely az inkább figuralista Mártont egy eddig kevésbé ismert oldaláról mutatja be s egyben kiemelkedő bizonyítéka finom színlátásának és különösen elegáns előadásmódjának. Azt a Márton Ferencet, aki székelységéért úgyszólván gondolkodás nélkül vetette magát harcba, — úgy érezzük — a legméltóképpen reprezentálja a Táncoló székelyek, mely kompozíciójának zártságával, ritmusával, mély tónusú színeinek harmóniájával, a benne kifejezésre jutó lelkiséggel emelkedik ki. Nem kevesebb érdeklődéssel, mint meghatottsággal szemléltük a művész utolsó megkezdett kompozícióját (Szent Gellért), amelynek felrakásában lendületes, kissé szálkás vonalaiban teljesen érvényre jut dinamikus vérmérséklete. Nagy érdeklődésre tarthatnak számot a két kis teremben lévő rajzai, elmúlt idők eseményeinek és személyeinek gyors jegyzetei. A nagyteremből Szlányi Lajos művei közé léphetünk. A hosszú betegségéből felgyógyult mester legutóbbi három-négy évének alkotásaival, egy kissé problémátlan természetszemlélet eredményeivel vonult fel. Jobban szeretjük régebbi munkásságát; amit most látunk, az valami csendes és lírikus szemlélődés kivetülése. Juszkó Béla közismert képein a magyar alföld levegőjéből közvetít. Udvary Pál gyűjteménye némi egyenetlenséget mutat, ami nyilván csak az anyag összeválogatásának fogyatékossága. Egyik-másik műve a színek iránti különös rajongásáról tanúskodik. Élménynélküli piktúrát és sima, társaságbeli tónust képviselnek Áldor János László — mondhatnánk — parfümös szépasszony portréi, melyek közül egyedül a Feketebundás nő képvisel kiemelkedőbb festői értéket. Üdítően hatnak őszintébb, néha átérzett és egészségesebb technikai készséggel felrakott tájképei! Kárpáthi Jenő régi nyomokon halad. Erőszakoltsággal hatnak Szegedi Molnár Géza kicsavart aktjai. Amit festői képességeiről a Szent Péter kereszthalála című művében mutat, inkább azt szeretnénk látni további munkáiban. Csebi Pogány István akvarelljei virtuózak. Már sokszor megcsodáltuk különös, vérbeli vízfestői képességét, amellyel ezeket a nagyfelületű papirosokat oly — látszólag — könnyűszerrel tölti be levegős színeivel. A felületek olykor indokolatlan növelésével nem mindig tud megbirkózni. Rajzi és festői értékeiben kiemelkedőbb műve az Utolsó sugarak, a Talicskás csendéletei többek között nagyon tetszett igaz bensőséget tükröző Fiaim című műve. A szobrászati részben Teles Ede mintegy ötven szobrát állította ki. Szívesebben időzünk régebbi munkái előtt. Kerényi Jenő nem minden lendület nélkül való, formailag még tisztázatlan stílusa minden bizonnyal az architektúrához alkalmazkodó, „alkalmazott" plasztikához vezet. Tömegkezelése elsőrendű, amit csak régebbi művein tesz játékossá egy-egy belekarcolt vonal. A Magyar Grafikus Művészek Egyesülete három teremben változatos anyagot mutat be. A vezér Varga N. Lajos, ki ismét bizonyságát adja annak, hogy a rézkarcban a legerősebb. A kiállító tagok között ott látjuk Vargha Mátyás, Baranski E. László, Komjáti Gyula, Jeges Ernő, Bajor Ágost, Ferenczy Valér figyelemreméltó műveit, a fiatalabbak közül Iván Szilárd, Karay Gyula és ősz Dénes munkái válthatnak ki komoly érdeklődést. FIGYELŐ A NEMZETI SZALON ŐSZI TÁRLATA a múltévi őszi tagkiállításhoz képest emelkedést mutat, de még mindig nem éri el azt a színvonalat, amit a Nemzeti Szalontól, mint egyik legrégibb művészeti egyesületünktől és nagymúltú kiállító-helyiségünktől joggal elvárunk s amilyenekkel a Szalonban rendezett kiállításokon egyébként nem egyszer találkozunk is. A túlnyomó részben jelentéktelen kiállítási tárgyak tömkelegéből jólesőleg emelkedik ki Szőnyi István „Vén diófája", Csók István nagyvonalú „Margit hídja", Bernáth Aurél „Vörös ruhás nő"-t ábrázoló képe, Kun István alföldi viharos tája és Önarcképe s a Vaszary-hagyományokat őrző Emnőd Aurél tájképei, Jeges Ernő „Kikötője", Patkó Károly „Olasz városa", Medgyessy Ferenc kvalitásos, egyszerű és szűkszavú, de az ő művei között is kisebb jelentőségű „Női akt"-tanulmánya és B. Lőte Éva „Figura" című körtefa-szobra, valamint Kánya Kálmán portréja.