Szépművészet 1. (1940)

1940 / 1. szám - Huszár Lajos: Az éremművészet Erdélyben

té­ gítették ki (így pl. Thököly Imre emlékérmeit Johann Schmeltzing leydeni, Johann Engelhardt breslaui és Ignaz Bendl bécsi éremművészek készítették), részint pedig az erdélyi ötvösök léptek előtérbe. Az ő mun­kájuk érdekel minket ezúttal különösebben. Ennek a másik autochton forrásnak, az ötvösségnek a terméke Franck Bálint nagyszebeni szász gróf emlékérme. Az éremnek már a technikája is ötvös­kézre vall, miután trébelési eljárással készült. Kétség­telen analógiák alapján (pl. Franck Bálint epitáfiuma) kimutatható, hogy az érem feltétlenül Hann Sebestyén szebeni ötvös (1644—1710) műve. Hann Sebestyénnek még egy, Sába királynőjét ábrázoló plakettjét is ismeri az irodalom, amelyik azonban egy igen magas reliefű kimondott ötvösmunka. A másik ötvös, akitől azonban már nagyobbszámú emlékérem ismeretes, a szintén Nagyszebenben dolgozó Schuller György. Egyben pénzverőmester is, majd később szerdahelyi királybíró. Művei 1709—is évekből maradtak fenn (Bánffi György, III. Károly, Gúnyérem a kuruc szabadság­­harcra, Steinville generális és Szent György érem). Éremképei élénken emlékeztetnek a serlegeken, kupá­kon és asztaldíszeken látható ábrázolásokra. Nem elsőrangú éremművész, művein az alakok aránya néha igen sajátságos és a perspektivikus hatások sem mindig szerencsések. Szereti a hátlapi mezőt teljesen kitölteni, amit gyakran tájképi jelenetek ábrázolásával ér el. A Habsburg-uralom megszilárdulásával teljesen megváltozik a helyzet és uralomra jut a szoros érte­lemben vett emlékérem. Az emlékéremszükségletet a XVIII. század eleje óta részint a gyulafehérvári pénzverő, részint pedig a bécsi főpénzverő vésnökei és éremművészei elégítik ki. A bécsi mesterek, mint Gennaro, Toda, Donner, Würth és Krafft az uralkodó­ház részéről igényelt hivatalos érmeket készítik a kor­szerű bárok, majd rokokó ízlés jegyében és így ezek inkább az erdélyi történet, mint az erdélyi művészet fennmaradt emlékeinek tekinthetők. Ezzel szemben a gyulafehérvári pénzverőben működött éremvésők helyi vonatkozású emlékérmeket készítettek, melyek művészileg ugyan teljesen a bécsi uralkodó stílus függvényei voltak, de bizonyos helyi jelleggel mégis rendelkeztek és az Erdélyben új erőre kapó művészi életben érdekes színfoltot jelentettek. A vésnökök sorában az első Hoffmann Károly volt, aki 1713—38 között dolgozott az itteni pénzverőben. Termékeny mester, egész sorozat emlékéremmel szerepel (Gyulafehérvári erőd alapítása, Pragmatica Sanctio, Wesselényi István stb.), sőt még Brancoveanu Constantin havasalföldi vajda részére is dolgozott. Rend­kívül kedveli művein az allegóriák alkalmazását, melyek néha valóságos rejtvénnyé válnak. Művei ugyan a bárok stílust követik, de annak nagyvonalú és dekoratív jellegzetességei nélkül. Az aprólékos, sőt néha groteszkül ható részletezéstől nem tud szaba­dulni. Sikerültek viszont az arcképei. Jelzetlen művei meghatározásához rendkívül segítségünkre van sajátos írásmódja. Hoffmann után a XVIII. század folyamán többen foglalkoztak emlékéremkészítéssel Gyulafehérvárt, így Wellisch József (Erdély hódolata 1740), Cochsel Octavian (Szent György-érem), Anreiter Henrik (zalatnai templom 1752) és Hofer Péter (II. József császár 1770). Valamennyien azonban csak egy-két művel szerepelnek, aminek az az oka, hogy a központi igazgatás következtében a pénzverők személyzete állandóan cserélődött és egy-egy éremvéső nem sok időt tölthetett itt. Valamennyien a bécsi vésnök­akadémián tanultak és így stílusuk szorosan kapcso­lódik a bécsi iskola stílusához. Ezeknek a szórványosan dolgozó mestereknek az a jelentőségük, hogy az érem­művészet folytonosságát mégis csak fenntartották. A XIX. század elején a gyulafehérvári pénzverőben egy igen termékeny éremvésnökkel találkozunk Wurschbauer Károly személyében, aki 1794—1841 között élt és hosszabb időt töltött Gyulafehérvárt. Erdélyi vonatkozású műveinek hosszú sorozata mutat­ható ki (Döbrentey Gábor, Haller Gábor, Rudnay Sándor püspök, stb.), majd különböző keresztelő, naptár, házassági stb. érmeit említhetjük meg. Inkább termékeny, mint eredeti éremvéső volt, minthogy műveinek egy része nem egyéb, mint idegen érem­művészek (Guillemard, Stockhardt, Becker stb.) műveinek utánzása. Eredeti alkotásai jóformán csak az arcképes érmek, melyek viszont vésnöki készségének jelentős bizonyítékai. Művei inkább már a bieder­­meyer ízlést tükrözik vissza. Mellette még csak két kisebb mester (Bernsee József és Hechengarten Péter) készítettek emlékérmet Gyulafehérvárt 1848 előtt. A szabadságharc után egészen megváltozott a helyzet. Előbb Bécs, majd — mint a magyar művészet minden ágában, úgy az éremművészetben is — teljesen Buda­pest lett a központ. HUSZÁR LAJOS

Next