Szépművészet 1. (1940)
1940 / 1. szám - Nagy Zoltán: Az erdélyi magyar művészet kisebbségi élete
AZ ERDÉLYI MAGYAR MŰVÉSZET KISEBBSÉGI ÉLETE Erdély a titkok és küzdelmek földje, az erdő küzdelme a viharral, az ember birkózása a fával, az erdélyi magyarok küzdelme a sokszor kegyetlen sorssal. Áldozatos, rejtelmes föld ez, amely évszázadokon át sok vért, áldott szellemet, zsenit, költőt, írót, politikust, fejedelmet, Lengyelországnak egyik legnagyobb uralkodóját, művészt adott és áldozott. A titkok országa: szülte, adta, áldozta a rejtelmes lelkű emberek végtelen sorát. Rejtelmes világ, mert kiismerhetetlen a földje, éghajlata, népe. Emberei egyszerűek, szikárak, kemények, ridegek, de jókedvűek, játékosak, földjükhöz tapadók, keletre vágyók és nyugatra kóborlók. Az Apáczai Cseri Jánosok, a Bod Péterek, a Körösi Csorák, a Bólyaiak titokzatos földje és népe. Erdély szülte és adta nemcsak a magyarságnak, hanem az egyetemes művészetnek is egyik legszebb, legértékesebb, de a maga korának kétségtelenül legnagyobb szabású művészi alkotását, a prágai Hradzinon álló Szent György szobrot, s annak két testvérmesterét, Kolozsvári Mártont és Györgyöt; középkori képtáblafestészetünk egyik legkimagaslóbb alakját, Kolozsvári Tamást. Adott nagyszerű építészeket, szobrászokat és festőket a későbbi századok folyamán is. A XIX. század elején a magyar művészi élet megteremtésére Erdélyben rendeltetett el Barabás Miklós sorsa. Azután jöttek a többiek, köztük a legtragikusabb sorsú művészek: Paál László, ez a Franciaországban oly fiatalon elégett festő-talentum, a legnagyobb magyar tájképfestő; Gyárfás Jenő, a székely balladák megszállottja, korának egyik legmélyebben érző magyar művésze, akit azután szomorú sorsában újra magához ölelve vigasztalt. A magyar művészet egyik legnagyobb, legfestőibb és legtudósabb festője, Székely Bertalan is Erdély ajándéka. És majdnem innen, Mármarosszigetről jött és ment Münchenbe Hollósy Simon, hogy Párizstól is tanulva, s majdan visszatérve és másokat is magával csalogatva, megteremtse az első magyar művészközösséget, a nagybányai művésztelepet és szabadiskolát. Jóllehet tanárainak és növendékeinek nagy része nem erdélyi, hanem az alföldi és nyugati magyar városokból, valamint Budapestről és külföldről való volt, a magyar művészet legszebb, legzamatosabb iskoláját az erdélyi, a nagybányai föld, táj, ég, levegő szülte. És a Székelyföldről származott el az Alföldre, hogy olthatatlanul beleszeressen, századunk elejének egyik legsötétebben látó, és sok más magyar művésztársához hasonlóan tragikus sorsú festője, Nagy István, Brassó szülötte Koszta József, a modern magyar festészet egyik legnagyobb koloristája. A nagybányai iskola művészei még járták a lankás hegyeket, s a budapesti közönség még nagyban ünnepelte őket és vásárolta képeiket, amikor a világháború szétriasztotta a romantikus lelkű, a naturalista és impresszionista felfogásnak sajátosan nagybányai sugalmazású, erdélyi igézetű embereit. Szétriasztotta őket, hogy soha többé ne találkozzanak. Aki ott maradt az imperiumváltozás után is, mint Thorma János, Mikola András, az egri születésű Ziffer Sándor és Szolnay Sándor, nyomasztó anyagi helyzetbe került. Visszavonult. Magánosan festegetett. Nagybányán eleinte Thorma volt továbbra is a vezér, de tulajdonképen csak Mikola András maradt ott, aki 1927 óta legfőbb vezetője és irányítója a megcsappant szabadiskolának. Nagybánya felett azonban ekkor már eljárt az idő: legjobb képviselői eljöttek, az ifjabb nemzedék képviselői pedig új művészi égtájak felé kémleltek. Az erdélyi magyar társadalom széthullott. Hinni is csak titokban mertük, hogy az erdélyi magyarság oly hamar magára találjon, amennyire magára talált. Ki adta neki az erőt, nehéz kideríteni. A csíki havasok, Kalotaszeg, a Gyulák ősi segítő keze, vagy talán Sarolt asszonynak az erdőkön, hegyeken és völgyeken végigsuhogó lelke erősítette őket? Ki tudja?! A táj, az ég, a múlt, de leginkább a székely és erdélyi magyarságnak agyoncsaphatatlan ereje és kiolthatatlan hite, bámulatos tehetségtermése. Mert termelt az elmúlt húsz év alatt nagyszerű szervezőket, nagyszerű írókat, Kuncz Aladárokat, Nyirő Józsefeket, Tamási Áronokat, Balázs Ferenceket, Kovács Józsefeket és művészeket. Ki tanította őket, a fiatal festőket és szobrászokat? De ki tanította Barabás Miklóst, hogy a multszázadi magyar művészet megindítója, első tudatos, lázas szervezője, s korának, különösen ifjabb éveiben, legnagyobb magyar művésze legyen? Azt hittük, Erdély Romániához csatolása a művészi és szellemi élet teljes megszakadását hozza mamagával. Félve és joggal hihettük ezt, mert alig maradt ott mester, aki a folytonosságot biztosíthatta volna. Az erdélyi művészeti iskolákba és intézményekbe idegen tanárok vonultak be, akik új szellemet, új formákat akartak meghonosítani. Tőlük nem tanultak. Vagy