Szépművészet 2. (1941)
1941 / 11. szám - Kiállítások
Szobotka Imre a pasztellről ír. Ismerteti annak anyagát, a pasztellkréta készítését, keverési módját, a fokozatokat, saját értékes tapasztalatait is közrebocsátva. Tanulságos leírást nyújt a pasztellkészlet összeállításáról, a színeknek a rekeszekben történő elosztásának sorrendjéről. Tekintve, hogy többszáz krétából is állhat egy készlet, nagy gyakorlatot igényel annak kezelése. A technikai eljárásokkal kapcsolatban rámutat az anyag sajátságainak legjobban megfelelő technikára, a színek tónusainak használatára és keverésére. Molnár C. Pál, aki talán a legsokoldalúbb a művészi technikák alkalmazásában, a falfestés, mozaik és üvegfestészetről, a grafikai technikáknál pedig a fametszetről ad élvezetes stílusban alapos tanulmányt. A falfestésnél kifejti a táblakép és a monumentális festészetre jellemző különbségeket. Rövid történeti áttekintés után a freskó- és szekkófestést ismerteti. A freskófestés módszerének vázlata minden dologról világos, áttekintő képet nyújt. Foglalkozik az alkotást érhető veszélyekkel, melyek a felkészültség, anyagismeret hiánya miatt állhatnak elő. A mozaik, e nagymúltú művészet és az üvegfestészet történetéről és gyakorlati módszeréről kapunk még érdekes leírást. A fametszetről szólva, ismerteti történetét, megmutatja a különbséget a magas-, mély- és síknyomás között. Megismerjük a magasnyomás lemezanyagait, az eszközöket, a metszés módszereit, levonatok készítését, a japán fametszetet. Kákai Szabó György, a Szépművészeti Múzeum kiváló főrestaurátora, kinek Magyarországon e téren a legnagyobb képzettsége van, leírja a táblakép restaurálási menetének sorrendjét, a használatos eszközöket, képek ragasztását, vasalását, foltozását. Látjuk a képek tisztításának módszereit kémiai és mechanikai eljárással, a lakkréteg eltávolítását, a különféle oldószereket, tömítést. Színes melléklet ad szemléltetőt egy érdekes eljárásról: régi, átfestett kép átfestésének eltávolítását. Kákai nem terjedhetett ki mindenre, mégis átfogó képet tud adni a lényeges dolgokról és értékes tanácsokkal látja el az olvasót. Tanulmányának az volna a legnagyobb haszna, ha közönségünk látva a nagy tapasztalatot, tanultságot és rátermettséget, melyet a restaurálás igényel, óvakodna attól, hogy képeit kontár kezekre bízza. Nemzeti vagyonunk egyik legértékesebb részét úgyis nagy kár éri a sok tönkretett kép révén. A grafikai technikáknál Varga Nándor Lajos, legjobb grafikus művészeink egyike, a rézkarc, rézmetszet és kőrajz technikáját ismerteti. Munkája kétségkívül a könyv egyik legeredetibb és legértékesebb része. A szerzőnek az utóbbi években megjelent háromkötetes kimerítő, nemzetközi viszonylatban is kiváló értékű munkája a rézkarcról, réz- és fametszetről szakirodalmunk eseménye volt. Jelen tanulmányában nagy munkájának tömör összefoglalását kapjuk annak minden erényével, lebilincselő előadásban. A művészi mélynyomás savval és nem savval kezelt eljárásainak és történetének kiváló ismertetője e tanulmány. Ferenczy Béni a gipszről, terrakottáról, bronzról, fa- és kőszobrászatról ír. Figyelemmel kísérjük a szobor alkotásának útját a mintázáson, öntésen és faragáson keresztül annak elkészültéig. Megismerjük a mintázás anyagait, kellékeit, a mintázási módszereket, a terrakottakészítést, gipsz- és bronzöntést. Tanulmányát a fafaragás és kőszobrászat ismertetésével fejezi be. A könyv értékét nagyban emeli a gazdag illusztratív anyag. Sok színes- és feketenyomású kép díszíti. Az egyes technikákhoz használatos eszközökről készült számos szövegábra pedig jelentős mértékben hozzájárul az érthetőséghez és sokszor a leírásnál is többet mond. A szerzők alapos ismerői az egyes technikáknak, tudásuk és gyakorlati tapasztalatuk javát adták. A kezdő, a művészetek iránt érdeklődő sokat tanulhat e könyvből. Azok a képzőművészek pedig, akik a művészi technikák egy-egy ágát művelik, kedvet kaphatnak más technikák megismerése és alkalmazása révén kifejezésmódjukat gazdagítani. SÁRDY BRÚTUSZ K I A L L 1 A Paál László Társaság VI. kiállítása a Nemzeti Szalonban. A Nemzeti Szalon a Paál László Társaság tagjainak új műveit mutatja be októberi kiállításán. A nagyterem főfalán a Társaságnak nevet adó, nagy magyar művész „Vízpart" című olajfestménye látható. Ez a festmény zászló és memento egyszerre. Értékes lobogója az alatta tömörülő Társaságnak, melynek tagjai között elég sok tájképfestő akad. Memento arra, hogy milyen magas csúcson járt már a magyar tájképfestészet. Ha Paál László nem a kis magyar nemzet fia, hanem valamelyik szerencsésebb sorsú, nagy nemzeté, akkor világszerte a legnagyobb tájképfestők között emlegetnék a nevét. Paál László ezt meg is érdemelné, mert ez a tragikus sorsú, fiatalon elhúnyt művész olyan mélységeket tárt föl művészetével, olyan magasságig ért el, mint kívüle csak nagyon kevesen. A tárlaton most látható festménye nem tartozik jelentősebb művei közé, mégis annyira drámai, annyira beszédes, annyira festői, oly megkapó, hogy hosszú időre megállítja a tárlat minden látogatóját és hosszan el is gondolkoztatja ... Paál László tájképe arról beszél, hogy hasonló elmélyedéssel mennyi mindent lehetne még elmondani ecsettel a magyar T Á S O K tájról, annak egészen különleges lelkéről. Bár Paál László életének jelentős idejét külföldön töltötte és nevét tulajdonképen barbizoni képeivel küzdötte ki, művészetében alapjában véve mégis mindig magyar maradt. Az a komor erő, az a befelé tekintő hajlam, az a borongós érzés, mely zseniális ecsetét mozgatta, mindig magyar ízű ihletet mutatott. A „paysage intime" egyik magyar nagymestere csodálatos mélységű érzésskálát tudott a táj útján fölidézni, a lélekben megrendíteni. A nagy magyar tájfestő mesterek közös sajátsága ez. A vele együtt és sok tekintetben hasonlóan dolgozó Munkácsy Mihály tájképeiben is dúsan buzog föl ez a magyaros zamatú jelenség, ahogy ő is valósággal megfürdeti a lefestett tájat legbensőbb érzéseiben, saját hangulatában. Ugyanilyen érzést keltenek fel bennünk Székely Bertalan tájképei, tájképtanulmányai is. A „paysage intime“ lírikusa, Mészöly Géza, szintén ilyen túláradó érzésű. Valósággal költészetbe írja át a tájat. Valahogy azt kell éreznünk, hogy a magyar táj versben és prózában is így fejeződik ki legigazabban, ahogy ők festik azt meg. A magyar lélek húrozata egyformán pendül írásban és képben. Reáébredünk erre akkor is, ha Szinyei Merse Pál bájos sárosi tájaiban gyönyörködünk és akkor is, ha Mednyánszky László