Szépművészet 2. (1941)
1941 / 2. szám - Kőszeghy Elemér: Magyar harangok
magyar harangok Fémművességünk művészeti alapon való tárgyalásánál a harangokkal aránylag mostohán bánt szakirodalmunk. Művészettörténetírásunk úttörői ugyan nem egyszer felhívták a figyelmet reájuk, de inkább csak régészeti jelentőségükkel törődtek. A készítésüknél megnyilvánuló művészi törekvést, díszítő elemeik stílusfejlődését a harangokkal foglalkozó tanulmányok nem sok figyelemre méltatták. Iparművészeti és általános művelődéstörténeti munkák — még a legújabbak is —, ha egy-két szót ejtenek is a harangokról és harangöntőkről, ezeknek alkotásai közül az ugyancsak az ő kezük alól kikerült, de a harangoknál rendszerint díszesebb keresztkutakat és mozsarakat mutatják be. Ez érthető is. A harang az egyháznak szívhezszóló hangú, áhitatkeltő hangszere. Hangjának ereje, tiszta csengése vagy összhangba olvadása az, amit tőle elsősorban követelni kell. Szépnek és díszesnek valóban nem szükséges lennie. Használatba véve rendszerint olyan az elhelyezése, hogy a díszítését alig lehet látni. A harangszentelésen túl vajmi ritkán akad olyan érdeklődő, aki ne sajnálná a fáradságot, hogy a harangok díszítésében gyönyörködhessék. Pedig a harangöntő-mesterek szerették fáradságos munkájuk termékeit díszíteni. Sokszor pazarul felékesítették alkotásaikat. Állítólag ez a gazdag dísz nem válik a harang hangjának javára. Az ember természetéből azonban nem lehet a díszítő hajlamot kiirtani. Minden használati tárgynak — az igavonó jószág szerszámjától az ajtókilincsig és a fibulától a rádiószekrényig — a célszerűség mellett mindig tetszetős alakot és — különösen a múltban — díszítő ékességet is igyekezett adni. Ez az ékesség a kutató számára korhatározó stílusjeggyé válik. Fokozott mértékben nyilvánul meg a díszítő hajlam minden olyan tárgynál, amely a vallással és istentisztelettel függ össze, így az egyház használatában a VI. század óta kimutatható harangok készítésénél is elég korán, az öntési eljárás kialakulása után, megnyilatkozott. A külföldön már a IX. századból ismerünk domborművekkel díszített kisebb harangot. Lehet azonban, hogy az ilyenek jobban szem előtt voltak s nem magas tornyokban függtek. A tornyokba való nagy harangok díszítése csak a XIII. századtól kezdve terjedt el általánosan. Mikor a kereszténység hazánkban elterjedt, a harangöntés már nagyjából ugyanazon elvek szerint folyt, amelyek e téren napjainkig uralkodók maradtak. Nálunk Szent Benedek fiai lehettek a harangöntés első oktatói. A XII. századig a külföldön is szerzetesek gondoskodtak az egyházaknak harangokkal való ellátásáról. Első szerzetesrendünk pedig ebben mindig kivált. Theophilus presbyter is bencés szerzetes volt, aki elsőként foglalta könyvbe nép körül a harangöntés szabályait. Legrégibb fennmaradt harangjaink még szerzetesek alkotásai lehetnek. Koruk azonban nem tehető a tatárjárásnál régebbre. A harangok főként ércanyaguk értékessége miatt nehezen élik túl eredeti alakjukban az országos pusztulásokat. Zsákmányul esnek s akkor fegyver vagy pénz lesz belőlük. Tűzvészekben olvadnak össze vagy a használattól repednek meg s újra kell őket önteni. Díszítésüknek nyoma vész. Legkorábbi meglévő harangjaink a XIII. század végére vagy a XIV. század elejére tehetők. Évszámos példányok csak 1317-től kezdve ismeretesek. Díszítésük a harang nyakán vagy oldalán elszórt, igen kezdetleges jelekből áll. Ilyen a Történeti Múzeumban őrzött egyik középkori harang, amelyet eltorzult, de román majuszkulákból alkotottnak látszó Mária-monogramm és fekvő S betű díszítenek, köztük két kereszttel. Közel egykorú ezzel ugyanott egy másik kis harang, amelyen — a külföldön már a XIII. század óta szokásos — zsinórszerű csíkok között korai gót jellegű inda-dísz hullámvonala szalad körül. Anjou királyaink korában felvirágoznak a céhek s a harangöntés a szerzetesek kezéből átmegy a bronzművességet iparszerűen űző világi mesteremberek kezébe. Harangöntő műhelyek keletkeznek a bányavidékeken s a műhelyek vezetői messze földet ellátnak készítményeikkel. Többnyire a helyszínen végzik az öntést. Konrád mester, akinek öntőműhelye utódai alatt századokon át virágzott Iglón, Nagy Lajos részére 1357-ben Visegrádon öntött nagy harangot. Az iglói műhely XIV. századi alkotásaiból még jó néhány volt meg a világháború előtt. Díszüket a majuszkulás feliratoknak dekoratív kiképzése mellett címeres, kálvária-jelenetes, evangelista-jelképes kis plakettek és más díszítő elemek alkották. Ezeket a szepességi bronz keresztkutakról jól ismerjük s azokon sokkal pazarabb bőségben tanulmányozhatjuk. XIV. századbeli harangjaink túlnyomó részét csak a feliratok betűi díszítik. Mi sem bizonyítja világosabban, hogy a feliratokat dísznek szánták, mint a Tört. Múzeumnak egyik 1400 tájára tehető harangján v mDOREX GLORIE VENI CUM 39