Szépművészet 2. (1941)

1941 / 7. szám - Kiállítások

két nappal meg kellett hosszabbítani. A mai nehéz idők ellenére szokatlan érdeklődés nyilvánult meg a kiállítások iránt, melynek értékmérője az összegszerűen is jelentős vásárlás volt. A m. kir. vallás- és közoktatásügyi miniszter a következő műveket vásárolta meg: vitéz Aba Novák Vilmos: Szolnoki vásáros konyha (tempera), Boksay József: Ungvári vár (olajfestmény), Boldizsár István: A kenderesi kastély folyosója (olajfestmény), Deli Antal: Kálvin-tér (linómetszet), Dudás Jenő: Ballagó szekér (tussfestmény), Endrédy György: Udvar (tempera), Eösze András: Fiatal Mária-fej (terrakotta), Erdélyi Béla: Kosztrina (olajfestmény), Hiesz Géza: Madonna a gyermek Jézussal (bronz), Manajló Fedor: Csendélet, Remsey Jenő: Szent István kompozíció-terv (tempera), Somló Sári: A verseny győztese (bronz), vitéz Szabados Béla: Édesapám (terrakotta). Ungvár városa megvásárolta Glatz Oszkár: Sokácz (olajfest­mény) művét. Az ungvári bankok, vállalatok és művészetszerető magánosok pedig a következő műveket vásárolták meg: F. Antal Elemér: Budapesti halászhajók és Mátyás-emlék a várban (réz­karcok), Bukovinszky Gyula: Kassai részlet (olajfestmény), Bok­say József: Uzsoki táj (olajfestmény), Chiovini Ferenc: Cséplés (olajfestmény), E. Gáll Ferenc: Erdőrészlet (olajfestmény), Élesdy István: Cigarettát sodró (aquatinta), Gaál Ferenc: Kuko­­ricamorzsolók (olajfestmény), Gáborjáni Szabó Kálmán: Minori, Halászok az Adrián és Erzsébet-híd (fametszetek), Glatz Oszkár: Bujáki-utca (olajfestmény), Ijjász H. Imre: Lakodalmasok (víz­festmény), Kaveczky Zoltán: Dorozsmai öreg malom (rézkarc), Komjáti Gyula: Nyár (rézkarc), Menyhért József: Tavasz (fametszet), Mikola András: Cigánytanya és Dombok között (olajfestmények), Molnár C. Pál: Szent István élete (fametszet­sorozat), N. Kovács Mária: Szent Ferenc (terrakotta), Pásztor János: Varrónő (fa), Pécsi-Pich Dezső: Kertben (olajfestmény), Pohárnok Zoltán: Falusi utca (vízfestmény), Szüle Péter: Estefelé (olajfestmény), Tichy Kálmán: A cseh vagyondézsma (linómetszet). A vásárlásokkal kapcsolatban mind gyakrabban jelentkező tapasztalataink vannak. A közönség az utóbbi években állan­dóan fokozódó érdeklődéssel figyeli a kiállításokat, s azt is örömmel megállapíthatjuk, hogy ez az érdeklődés ma már nem merül ki a kiállítások megtekintésében, hanem sok esetben vásárlásra is irányul. Az a szakadék, amely a század elejének művészeti forradalmai után a művészek és a közönség között keletkezett, örvendetesen kezd eltűnni, s ezzel a jelenséggel különösen a Művészeti Hetek hatása alatt immár a vidéki városokban is találkozunk. A „művészetpártolók””, a vásárlók tábora tehát a fővárosban és a vidéken is jelentékenyen bővül, örvendetes jelenség az, hogy hosszú elzárkózás után a kisebb­pénzű magyar középosztály ma újra érdeklődik a művészet iránt, s nem elégszik meg a vásári olcsó holmival, hanem komoly művészi értéket akar vásárolni. Anyagi helyzete azonban csak szűkebb lehetőségeket rejt magában. A művész­társadalomnak ezt mindenképen tudomásul kell venni, s a jövőben ehhez is igazodnia kell. Gyakran láttuk ugyanis azt, hogy egy-egy vásárló napokon keresztül igyekezett egyik vagy másik művet megvásárolni. Az ilyen esetekben kétféle tapasztalatot szereztünk. A mű vagy nem cserélt gazdát, vagy pedig nagyon olcsón, a katalógusban feltüntetett ár egynegyedéért, vagy még olcsóbban kelt el. Általános jelenség az, hogy a művészek igen magas árakat szabnak, a közönség pedig a végletekig alkuszik. Nem akarjuk a művészeket hibáztatni, de a vásárlóközönséget sem marasztalhatjuk el az ilyen „peres4” esetekben. Hibákat mindkét részről találunk. Azok a művészek, akik először magas árat írnak műveikre, s azután sokat engednek, lerontják önnön értéküket, de egyál­talán károsan befolyásolják a művészi alkotások megbecsülését, általános bizalmatlanságot idéznek elő, s beteges alkudozásra nevelik a vásárlót. A nehéz kérdés megoldása azonban kizá­rólag a művészeken múlik. Reális, a való helyzetnek és a lehetőségeknek megfelelő, olyan árakat kell megszabni, ame­lyek az alkotás művészi értékét tiszteletben tartják, de nem becsülik túl sem, s amelyekből azután engedni már nem lehet. Nem szabad leereszkedni a vásári giccs árainak szín­vonalára, de elefánttoronyból sem lehet a közönséggel szemben elzárkózni. Mindkét mód csak újabb szakadékhoz vezet. Józan belátással, kellő művészi öntudattal és a közönség érdeklődésének megbecsülésével meg lehet teremteni az egészséges művészeti életnek ezt a nagyon fontos, talán leg­fontosabb útját. A Nemzeti Szalon Tavaszi Kiállítása, ahogy a kiállítás katalógusának előszavában olvassuk, ez évben a szokottnál is szélesebb keretek között vonultatja fel az egyesületi tagokat, hogy azok műveikkel bizonyságot tegyenek az Egyesület művészeti életének gazdagságáról, s annak minél teljesebb keresztmetszetét adja. Látni fogjuk azonban, hogy a keretek nagyméretű kiszélesítése nem mindig szolgálja egyben a szín­vonal emelését is. Mindenekelőtt tudni kell, hogy az Egyesület legkiválóbb művésztagjai, az ú. n. törzstagok ezen a kiállításon nem szerepelnek, miután csak pár héttel ezelőtt zárult be az ő külön megrendezett kiállításuk. Ha a törzstagok és a most kiállító tagok kétszerre bemutatott anyagát együttesen mérle­geljük, akkor meg lehetünk elégedve a Nemzeti Szalon művé­szeti életének mind „hossz­ 44, mind pedig „keresztmetszeté­vel44, így azonban megelégedettségünk távolról sem teljes, legalábbis ami a mostani kiállítás anyagát illeti. A kiállított művek értékvonala ugyanis csak nagyon ritkán emelkedik a mai magyar művészet átlagszintje fölé. A kiállítás képe egyáltalán nem kelt tavaszi hangulatot, inkább olyan koraőszi „fakó44 tónusa van. Mindenekelőtt sok a műkedvelő, jelleg­telen, s a művészi színvonalat alig-alig érintő „alkotás””. A kiállítás anyagából messze kiemelkednek Éless István és az eddig alig ismert, a budapesti kiállításokon még csak egy-egy művével szerepelt Rácz Kálmán vízfestményei. Éless István átfogó, nagy foltokban komponált akvarelljei a technika biztos kezeléséről, a hangulatok, benyomások üde visszaadásáról tanúskodnak. Rácz Kálmán ugyancsak akvarel­­lekkel mutatkozik be. Technikája aprólékosabb, közelebb áll a naturalizmushoz, mint az egyszerűséget kedvelő Éless vízfestményei. De nem hiányzik belőle sem a költői, néha kissé érzelmes hangulatok eleven visszaadása. A jászberényi táj egyhangúságában megtalál minden kis költői részletet, s különösen a Zagyvapart elevenedik meg képein a maga sok rejtelmes szépségével. A jászsági művészeti élet lelkes szer­vezése mellett magát a művészi alkotást is nagyon komolyan veszi, amiről vízfestményei mellett leginkább a „Kőfaragók44 erőteljesen, lendületesen megfestett olajképe is tanúságot tesz. Mellettük különösebb figyelmet érdemel Apátfalvi Czene János olajtájképe, vitéz Pataky Ferenc búcsúsokat ábrázoló temperája, Kapussy György kissé barokkos, de őszintén érzett és lendületesen megfestett Golgothá­ja, Ruzicskay György bácskai parasztról készült temperája, Halasi Horváth István pasztelljei és Adámffy László falu szélét ábrázoló vízfest­ménye. A szobrászati anyag gyenge. A Műbarát Kiállítóhelyiség az elmúlt hó folyamán két kiállítást rendezett. Az egyiken (IX. kiállítás) Czene János, Szendy Arisztid, Dabóczi Mihály és Dongó György, a másikon (X. kiállítás) Juharos István és kialapjai Méhely Mária művei töltötték meg a Műbarát Mária Valéria­ utcai helyiségét. Ez a két kiállítás már ugyancsak érezteti, hogy a kiállítási idény

Next