Szépművészet 2. (1941)
1941 / 11. szám - Gerevich Tibor: Aba Novák Vilmos
ABA NOVÁK VILMOS 1894-1941. Tragikus hirtelenséggel túl korán vesztette el a magyar festészet egyik legnagyobb tehetségét. Bár még nagy feladatok vártak rá és több nagyszabású munkát hagyott félbe, életműve mégsem maradt torzó. Pályája az újabb magyar festészet történetében, de az egész megújult magyar művészi látás és gondolkodás tekintetében is határkövet jelent. Oly kirobbanó, határozott, erős egyéniség volt, hogy felfedezésére, jelentőségének elismerésére nem kell az utókornak várnia. Teljes mértékben felismerte azt már a saját kora. Nem tartozott a nehezen megnyilatkozó művészek közé. Amidőn valamely új művét kihozta, egyszeriben hatott. Elismerést, csodálatot keltett, vagy éles ellentmondást váltott ki olyanok részéről, akik csak nehezen tudnak a szokatlan, új formákkal megbarátkozni, vagy elemi művészeti ismeretek és igazi művészi érzés híján nagyon is kétséges jogot formálnak maguknak a bírálatra vagy éppenséggel a művészi élet irányítására. Merész, új stílusa különösen eleinte hatott bírálói előtt idegenszerűen, később, maga is kiteljesedvén, mind többen értették meg, s rohamosan nőtt híveinek és rajongóinak száma. Neve zászló lett, fogalom, mely a legbátrabb művészeti újításokat jelentette. A köztudatban a „modern”1 magyar művészeti törekvéseknek leginkább ő volt a kifejezője, névadó iskolafeje. A külföld is őbenne látta a mai magyar művészet legjellegzetesebb képviselőjét. A heves polémia már első nagyobbszabású művénél, a jászszentandrási freskóknál fellángolt, s egy-egy újabb nagyobb alkotásánál később is felújult, aminek egyszerű magyarázata az, hogy mindig tudott újat mondani, művészete újabb meglepetéseket tárt fel, újabb magaslatokra emelkedett. Egy ilyen erős újító egyéniségnél érthető az ellentmondás éppúgy mint a mind általánosabbá váló elismerés, amelytől ma már csak azok zárkóznak el, akik érzéketlenek a művészet iránt vagy nem egészen jóhiszeműek. Érthető az is, ha a művészek egy része idegenkedéssel fogadta, leginkább természetesen azok, akik más művészi elveket vallottak mint ő, bár ezek közt sem találkozott mindig azzal a lojalitással, amely ellentétes szemléletű mesterek közt a Parnasszus előkelő légkörében valamennyire mégis kötelező. Mindez azonban nem bántotta, inkább csak ösztönözte, művészi meggyőződését erősítette, tettvágyát edzette. Szentül hitt igazában és művészi küldetésében, amiben tüneményes itthoni és külföldi sikerei, egymásra halmozódó nagy megbizatásai, elismerései a hivatalos fórumok részéről, kitüntetései és díjai csak megerősítették. Lassankint mindenkit meghódított, néhány konokon kívül, akiken nem lehet segíteni. Fiatalon elért csaknem mindent, amire művész vágyhat, akadémiai tanárságot, Corvin-koszorút, s ami a legjobban sarkalta: nagy munkalehetőségeket falképei számára, szinte korlátlan méretű falakat. A legnagyobb nemzetközi kitüntetéseket és díjakat nyerte el, hogy csak a legfontosabbakat említsem: a Szent Antal jubiláris évében Páduában rendezett első nemzetközi egyházművészeti kiállítás legnagyobb díját, a nagy aranyérmet, a párisi világkiállítás Grand Prix-jét, a milánói Triennale nagy díszoklevelét s a legutóbbi, 1940-i velencei Biennale legnagyobb díját, a 25.000 lírás Premio Mussolinit. Idehaza elnyerte a Szinyeijutalmat, a Szinyei Társaság külföldi utazási ösztöndíját, a főváros Ferenc József jubileumi díját, a művészi fejlődésére elhatározóan fontos római állami ösztöndíjat, amelyet két évig élvezett, a Felvidék visszacsatolása után rendezett kassai nemzeti kiállítás és a magyar eucharisztikus év egyházművészeti nagydíját. A Műcsarnokban csak a kis aranyéremig jutott. Több kiállítást rendezett Budapesten, az Ernst Múzeumban és a Fränkel-Szalonban, egyik leg-