Szépművészet 2. (1941)
1941 / 11. szám - Kiállítások
keztető „Puszta". Félegyházi László a tiszta festőiség híve. Barnás, zöldes, szürkés színeit igyekszik összeolvadó tónusokba fogni. Egyik-másik művén Gauguin hatása érezhető. Stílusa azonban — sok egyéni vonása ellenére is — leginkább Berény Róberthez kapcsolódik. Berki Irma művészetének csaknem kizárólag a vallás szolgáltatja a tárgyat. Érdekesen keveredik szimbolikus-dekoratív stílusában a futurizmus, az expresszionizmus és a neoklasszicizmus. A kiállítás változatos anyagát Senyei Oláh István néhány jól sikerült olajfestménye és K. Kalmár Anna pasztellje, illetőleg vízfestménye bővíti, de mégsem teszi teljessé. Nagyon hiányzik a kiállításról a szobor. A hat debreceni festő első budapesti együttes kiállítása meggyőz bennünket arról, hogy a Tiszántúl fővárosában kezd kibontakozni a magyar művészeti élet egyik fontos vidéki központja. Hogy ez a kibontakozás még a kezdet kezdetén van, azt mutatja többek között az, hogy a hat festő nem talált magához való egyetlen szobrászt sem Debrecenben. A kiállító művészek többsége rajztanár, tehát festő, akiket valószínűleg leginkább állásuk köt a városhoz. A város közönsége, a debreceni társadalom művészi igénye úgy látszik még nem elegendő támpont egy-két szobrásznak a megtelepedésére. Pedig a város vezetősége, s az új egyetemmel kapcsolatban az állam is sok áldozatot hozott, hogy Debrecent monumentális szobrokkal díszítse. Az utóbbi két évtizedben Debrecenben felállított szobrok nagy részét, s éppen a javát, azonban nem Debrecenben élő művészek alkották. Ezzel szemben viszont meg kell említeni azt, hogy a mai magyar szobrászat egyik legkiválóbb és egyik legnagyobb hatású mestere, Medgyessy Ferenc, debreceni származású, s az is kétségtelen, hogy a Déri Múzeum előtt felállított allegórikus szobrai az új magyar művészet büszkeségei. Mégis, Debrecennek ma nincs komolyan számbavehető szobrásza. Egy olyan nagy városban pedig, amilyen Debrecen, s amely az ősi református kollégium, a tudomány és irodalom gazdag múltjával dicsekedhetik, meg kell teremtenie azokat a kereteket, amelyek lehetővé teszik, hogy a hat festő által megindított, dicséretre és elismerésre méltó törekvés célját érje. Ez a cél pedig nem lehet más, mint az, hogy ott valóban termékeny, s a művészi alkotás minden ágára és területére kiterjedő élet fakadjon. — yz — A Műbarát kiállítóhelyiségben az első őszi kiállításon a Nemzeti Szalon szezonnyitó kiállításához hasonlóan vidéki, jelesül jászsági festőművészek szerepeltek (XI. kiállítás). Létezésükről, szűkebb pátriájukban kifejtett hasznos tevékenységükről már több alkalommal megemlékeztünk. A kiállítás szép anyagából Rácz Kálmán, Simon László és Gy. Riba János művei emelkedtek ki. Rácz Kálmánnak néhány régebbi, a Jászságban készült vízfestménye mellett egy-két jól sikerült balatoni tája ébresztett különösebb figyelmet. Amíg ő szigorúbban ragaszkodik a természethez, bár nem ereszkedik le sohasem annak szolgai másolásához, addig Simon László a valóság nagyobb mérvű átköltésére törekszik. Rácz Kálmán részletezőbb, a táj bőbeszédűbb leírásában jeleskedik, Simon László viszont az alig érzékelhető tájhangulatok pillanatnyi megrögzítésében ér el lehelletfínom, poétikus hatásokat. Egyik-másik, jobban sikerült vízfestményén könnyed, játékos, japános hangulatokat tud felidézni. Gy. Riba Jánost piktúrájában, komponálásában éppenúgy, mint rajzában és kolorizmusában dekoratív szándék vezeti. Járdán József és Lizony Ede László festményei szintén komoly művészi szándékról, elmélyülő alkotóképességről tanúskodnak. A Műbarát kiállítóhelyiség XII. kiállításán Éless István, Tóth Menyhért festőművészek és Marosán László szobrászművész vettek részt. Éless István jól ismert vízfestményei mellett most néhány újkeletű szénrajzát is kiállította. Régebbi nagyméretű arc- és tájkép-vízfestményei és a nyáron készült akvarellek között örvendetes fejlődést állapíthatunk meg. Amazok rutinját az újabbakon a színek elmélyülőbb tanulmányozása várja fel. Színei és rajza erőteljesebbek, színfoltjai keményebbek. Úgy látszik, hogy ezek a nyáron készült vízfestmények a művész újabb korszakát indítják, amelyben talán kevesebb lesz a festőiség, de több lesz a kissé dekoratív szándékú komponálás. Nagyobb érdeklődést keltettek szénrajzai, melyek közül különösen a Keresztelő Szent János és a Bivalyos szekér érdemelt különösebb figyelmet. Jók erdei részleteket ábrázoló szénrajzai is. Kifejezők és rajzukban erőteljesek, biztosak. A két előbbiben azonban fontos többlet ezekkel szemben a művészetében itten először jelentkező monumentális hatásokra való törekvés. Lehet, hogy nagyraméretezett vízfestésű arcképén is titokban ez a szándék vezette. Ott azonban többnyire csak a nagyméretűségig jutott el, míg ezen a két szénrajzon már határozottabban jelentkezik a nagyobbszabású kompozíciók megoldására is képes művész. A kiállításon bemutatkozó Tóth Menyhért mesehangulatú festményei ugyancsak nem kis figyelmet keltettek. Vallási szimbólumok bújnak meg a különös elképzelés szerint kevert színek mögött. A fantázia és az élő valóság között vajúdnak gondolatai éppenúgy, mint formái, vonalai és színei is a naturalizmus és a természetből való teljes elvonatkoztatás szélsőséges határait súrolják. Elmélkedő, vívódó, sokat kereső, az igazság után áhítozó művész őszinte munkái ezek a festmények, amelyek alkotójuk egyéniségéről, s egészen még ki nem alakult, de minden munkáján érezhető tehetségéről tanúskodnak. Marosán László kisebb és nagyobb terrakottaszobrait bravúros technikai tudás jellemzi. A technikai tudás ellenére azonban több formai aránytalanság, modorosság észlelhető. Ez pedig mások formavilágának meg nem értéséből származik. Szembetűnő ugyanis az a hatás, amit a mai magyar szobrászat két kitűnő képviselőjének, Medgyessy Ferencnek és a fiatalabb Borbereki Kovács Zoltánnak a művészete gyakorolt Marosánra. A két művészi világ között az elvi rokonságok ellenére is lényeges egyéni eltérések vannak, melyeknek egy harmadik művész által való áthidalása természetesen inkább eklekticizmust eredményez, mintsem egyéni új formavilágot. Marosán művei esetében is így vagyunk. Aránylag szerencsésebbek kisebb méretű szobrai. A nagyméretűek ugyanis inkább a felnagyítás, mintsem a monumentalitás érzetét keltik. — Az— A Műbarátban lapunk zárta után megnyílt „Képzőművésznők csoportkiállításá"-ról következő számunkban emlékezünk meg. Ugyancsak a következő számunkban ismertetjük a f. hó 29-én Pécsett Fáy István m. kir. titkos tanácsos, vallás- és közoktatásügyi államtitkár által megnyitott és az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum által néhai Zsolnay-Mattyasovszky László műveiből rendezett emlékkiállítást. Székesfehérvárott a Vörösmarty Irodalmi és Művészeti Társaság a Múzeum képtárában kiállítást rendezett. Az 1941. október 19-én ünnepi keretek között megnyílt, s a város szellemi éetében jelentős eseménynk számító kiálításon tizenöt helybeli művész vesz részt. Ismertetésére jövő számunkban térünk vissza.