Szépművészet 3. (1942)
1942 / 11. szám - Bende János: Az első művészeti kiállítások Magyarországon
get, az Üdvözítőt, táj- és arcképeket), Orbán István (Hunyadit, bibliai képeket), Einsle (arcképeket), Pesky (Kölcsey arcképét). Részt vett még Heinrich F. és Stanislavljevic. A kiállításnak szép sikere volt. Bár csak három napig — 1834. június 30-tól júlus 2-ig — volt nyitva, mégis „számos nézők járultak annak szemlélésére, helybenhagyólag a míveltség ezen ágában is tett csinos kezdetet“. A kiállítás alkalmából a Honművész még a következőket írja: „Régi közhajtása volt már a Pesten élő művészeknek, hogy valamint külföldön, fővárosunkban is olly rendszeres műegyesület álljon öszre, melly évenként bizonyos helyen jelesebb műdarabjait a festés, a rézmetszés, szobrászat s más egyéb szép mesterségek és művészetek nemeiből nyilvános nézésre kirakná. Több tekintetben hasznos lenne pedig az illy intézet, mivel: 1. a műkedvelőket hathatósabban ösztönözné további szorgalomra s magok tökéletesítésökre. 2. A rendszeres művészeket s munkájikat a közönség könnyűszerrel ismerni tanulná. 3. Az eladandó műdarabok hamarabb lennének kedvelőkre s vevőkre sat.“ Majd a következő kívánsággal fejezi be a cikket: „Vajda ezen kicsinyben megkezdett szépművészeti intézet szaporább gyümölcsökkel díszesítve, ezután évenként feltűnhetne a honi ipar és míveltség bizonyítására s előmozdítására.“ Ez a kívánság hat év múlva teljesült, a Pesti Műegylet megalakulásával. Az 1839. év február 3-án gróf Dessewffy Aurél, báró Eötvös József, báró Jósika Miklós, Lukács Móric, báró Prónay István, gróf Serényi László és mások „A Pesten felállítandó művészeti egyesület programmája“ címmel felhívást bocsátottak ki és felszólították „hazánk minden szépet és jót pártoló fiait és leányait“, hogy vegyenek részt egy oly egyesület megalakításában, mely hivatva van „a képezőművészetek művelésére s nemzetünk szellemi kifejlődésére“ jótékony hatást gyakorolni. A felhívás kellő sikerrel járt, az egyesület az 1840. év tavaszán megalakult s mivel alapszabályainak 3. pontja szerint célja volt „évenként festvényeket és szobrászati munkákat kiállítani“, azonnal hozzá kezdett első kiállításának megrendezéséhez. Az egyesület alapszabályainak 4. pontja kimondta, hogy mivel „a művészet hazánkban még zsenge kezdeteiben van/ az idegen művészek munkái sem záratnak ki a kiállításból“. Valóban, művészetünk akkor még nem volt elég fejlett ahhoz, hogy csak magyar, vagy legalább is itt élő művészek munkáiból nagyobbszabású kiállítást lehetett volna rendezni. Ez kitűnt mindjárt az első kiállítás előkészületeinél és Grimm Vince, a Műegylet műtárosa, kénytelen volt Bécsbe utazni, hogy az ottani művészeknél és műkereskedőknél szedjen össze megfelelő műanyagot. Az alapszabályoknak ez a pontja azonban, bármily megokolt volt is, visszaélésekre nyújtott lehetőséget és e miatt később sok támadás érte az egyesületet. A Műegylet első kiállítása 1840. június 7-én nyílt meg a Vigadó csarnokában és éttermeiben. Az anyag a megnyitáskor hazai és bécsi művészek műveiből állt, ehhez járult később a müncheni művészek kollekciója is, akik bécsi kiállításuk bezárása után, Novák Dániel felkérésére, szintén ideküldték műveiket. Szerepelt néhány olasz művész is és így az első pesti műkiállítás nemzetközinek volt nevezhető. Színvonaláról egymással ellentétes vélemények hangzottak el a korabeli kritikusok részéről. A Honművész cikkírója aggodalmának adott kifejezést, hogy a külföld imádói gúnyos orrfintorgással fogják ezt a „rögtönészett“ kiállítást, „de aggódása csakhamar mondhatlan kéjjé és édes ámulássá változott, midőn a csarnokba lépve első tekintetre is oly tárgyakba ütközött szeme, melyek előtt a legfrunyásabb követeléseknek is lohadni s ha magasztalásukra nem is, de elismerésre mégis fakadniok kell“. Az első terem bejáratánál Casagrande és Lentulus szoborművei fogadták a nézőt. Ebben a teremben voltak elhelyezve a müncheniek művei. Ezek közül Müller, Krämer, Wolf kisasszony, Schorn Jakab, Kumpe, Kaltenmoser, Quaglio, Rottmann, Habenschaden, Jodl, Klenzel műveit említi a cikkíró és megcsodálja a három „Daguerrotyp“ képet, különösen „azon mondhatatlan pontosságot, mellyel a nap minden camera obscura által felvett tárgyat legkisebb s csak fegyverzett szemmel látható részeiben is egész s fél árnyéklattal híven lerajzol“. A kiállításon szereplő „magyar honban született, vagy itt élő“ művészeket mind felsorolja a cikkíró. Ezek a következők: Alconieri, Allmeyer Mihály, Balkay Pál, Barabás Miklós, Boutibonne, Brodszky Sándor, Casagrande, Einsle, Heinrich E., Jankovich, Joannovich Katalin, Kann Henrik, Kärgling Henriette, Kiss Bálint, Lacza Endre, Lang Rudolf, Marastoni Jakab, Markó Károly, Medvey, Molnár József, Nákó, Nigg, Pfeffer Ignác és Ilona, Rausch J., Roth M., Schmidt József, Schöfft Borbála, Szálé János, Tikos Albert, Treu, Weide. A magyar művészek alkotásai közül különösen Barabás Miklós „Galambposta“ c. festményét és Markó Károly olasz tájképét magasztalja a cikkíró. Az utóbbiról így ír: A második teremben „egy üdlött névre mutat a lajstrom: Markóéra, a magyar Claude Lorrainéra. Művészegyesületünk büszke lehetne e férfiú műveinek kiállíthatásával, mert ez valóban ritka szerencse, minővel már rég hírben álló intézetek sem dicsekedhetnek“. Az olasz tájat ábrázoló festményről így ír: „A hívebben vissza nem adhatott lombok közt szellőket vélünk susogni; a harmatos füvet dagadni képzeljük; az árnyakba hűsölni vágyakozunk; a virágnak csak illata hiányzik, a csermelynek pedig