Szépművészet 3. (1942)

1942 / 11. szám - Bende János: Az első művészeti kiállítások Magyarországon

get, az Üdvözítőt, táj- és arcképeket), Orbán István (Hunyadit, bibliai képeket), Einsle (arcképeket), Pesky (Kölcsey arcképét). Résztvett még Heinrich F. és Sta- nislavlyevic. A kiállításnak szép sikere volt. Bár csakhá- rcm napig — 1834. június 30-tól júlus 2-ig — volt nyitva, mégis „számos nézők járultak annak szemlélé­sére, helybenhagyólag a míveltség ezen ágában is tett csinos kezdetet“. A kiállítás alkalmából a Honművész még a következőket írja: „Régi közóhajtása volt már a Pesten élő művészeknek, hogy valamint külföl­dön, fővárosunkban is olly rendszeres műegyesület álljon öszve, melly évenként bizonyos helyen jelesebb műdarabjait a festés, a rézmetszés, szobrászat s más egyéb szép mesterségek és művészetek nemeiből nyil­vános nézésre kirakná. Több tekintetben hasznos lenne pedig az illy intézet, mivel: 1. a műkedvelőket hathatósabban ösztönözné további szorgalomra s magok tökéletesítésökre. 2. A rendszeres művészeket s munkájikat a közönség könnyűszerrel ismerni ta­nulná. 3. Az eladandó műdarabok hamarabb lelné­nek kedvelőkre s vevőkre sat.“ Majd a következő kívánsággal fejezi be a cikket: „Vajha ezen kicsinyben megkezdett szépművészeti intézet szaporább gyü­mölcsökkel díszesítve, ezután évenként feltűnhetne a honi ipar és míveltség bizonyítására s előmoz­dítására.“ Ez a kívánság hat év múlva teljesült, a Pesti Mű­egylet megalakulásával. Az 1839. év február 3-án gróf Dessewffy Aurél, báró Eötvös József, báró Jósika Miklós, Lukács Móric, báró Prónay István, gróf Serényi László és mások „A Pesten felállítandó művé­szeti egyesület programmája“ címmel felhívást bocsá­tottak ki és felszólították „hazánk minden szépet és jót pártoló fiait és leányait“, hogy vegyenek részt egy oly egyesület megalakításában, mely hivatva van „a képező művészetek művelésére s nemzetünk szel­lemi kifejlődésére“ jótékony hatást gyakorolni. A fel­hívás kellő sikerrel járt, az egyesület az 1840. év tava­szán megalakult s mivel alapszabályainak 3. pontja szerint célja volt „évenként föstvényeket és szobrá­szati munkákat kiállítani“, azonnal hozzá kezdett első kiállításának megrendezéséhez. Az egyesület alapszabályainak 4. pontja kimondta, hogy mivel „a művészet hazánkban még zsenge kezdeteiben van/ az idegen művészek munkái sem záratnak ki a kiállításból“. Valóban, művészetünk akkor még nem volt elég fejlett ahhoz, hogy csak ma­gyar, vagy legalább is itt élő művészek munkáiból nagyobbszabású kiállítást lehetett volna rendezni. Ez kitűnt mindjárt az első kiállítás előkészületeinél és Grimm Vince, a Műegylet műtárosa, kénytelen volt Bécsbe utazni, hogy az ottani művészeknél és mű­kereskedőknél szedjen össze megfelelő műanyagot. Az alapszabályoknak ez a pontja azonban, bármily megokolt volt is, visszaélésekre nyújtott lehetőséget és e miatt később sok támadás érte az egyesületet. A Műegylet első kiállítása 1840. június 7-én nyílt meg a Vigadó csarnokában és éttermeiben. Az anyag a megnyitáskor hazai és bécsi művészek műveiből állt, ehhez járult később a müncheni művészek kollek­ciója is, akik bécsi kiállításuk bezárása után, Novák Dániel felkérésére, szintén ideküldték műveiket. Sze­repelt néhány olasz művész is és így az $lső pesti mű­kiállítás nemzetközinek volt nevezhető. Színvonaláról egymással ellentétes vélemények hangzottak el a kora­beli kritikusok részéről. A Honművész cikkírója aggodal­mának adott kifejezést, hogy a külföld imádói gúnyos orrfintorgással fogják ezt a „rögtönészett“ kiállítást, „de aggódása csakhamar mondhatlan kéjjé és édes ámulássá változott, midőn a csarnokba lépve első tekin­tetre is oly tárgyakba ütközött szeme, melyek előtt a leg- fínnyásabb követeléseknek is lohadni s ha magasztalá- sukra nem is, de elismerésre mégis fakadniok kell“. Az első terem bejáratánál Casagrande és Lentulus? szoborművei fogadták a nézőt. Ebben a teremben vol­tak elhelyezve a müncheniek művei. Ezek közül Mül­ler, Krämer, Volf kisasszony, Schorn Jakab, Kumpe, Kaltenmoser, Quaglio, Rottmann, Habenschaden, Jodl, Klenzel műveit említi a cikkíró és megcsodálja a három „Daguerrotyp“ képet, különösen „azon mondhatatlan pontosságot, mellyel a nap minden camera obscura által felvett tárgyat legkisebb s csak fegyverzett szemmel látható részeiben is egész s fél árnyéklattal híven lerajzol“. A kiállításon szereplő „magyar honban született, vagy itt élő“ művészeket mind felsorolja a cikkíró. Ezek a következők: Alconieri, Aumeyer Mihály, Bal- kay Pál, Barabás Miklós, Boutibonne, Brodszky Sán­dor, Casagrande, Einsle, Heinrich E., Jankovich, Joannovich Katalin, Kann Henrik, Kärgling Henriette, Kiss Bálint, Lacza Endre, Lang Rudolf, Marastoni Jakab, Markó Károly, Medvey, Molnár József, Nákó, Nigg, Pfeffer Ignác és Ilona, Rausch J., Roth M., Schmidt József, Schöfft Borbála, Szálé János, Tikos Albert, Treu, Weide. A magyar művészek alkotásai közül különösen Barabás Miklós „Galambpósta“ c. festményét és Markó Károly olasz tájképét magasztalja a cikkíró. Az utóbbiról így ír: A második teremben „egy üdlött névre mutat a lajstrom: Markóéra, a magyar Claude Lorrainéra. Művészegyesületünk büszke lehetne e férfiú műveinek kiállíthatásával; mert ez valóban ritka szerencse, minővel már rég hírben álló intézetek sem dicsekedhetnek“. Az olasz tájat ábrázoló fest ményről így ír: „A hívebben visszanemadhatott lom­bok közt szellőket vélünk susogni; a harmatos füvet dagadni képzeljük; az árnyakba hűsölni vágyakozunk; a virágnak csak illata hiányzik, a csermelynek pedig

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék