Szépművészet 3. (1942)
1942 / 5. szám - Dercsényi Dezső: Kolozsvári Márton és György
106 KOLOZSVÁRI MÁRTON ÉS GYÖRGY .Márton és György kolozsvári szobrászokra a prágai Szent György-szobor, az elpusztult nagyváradi királyszobrok alkotóira emlékezni, a kolozsvári művészeti hetek alkalmából nemcsak időszerű, de szükséges is. Időszerű, mert az erdélyi származású művészekben csodálatos mértékben egyesül a középkori magyar művészet mindkét jellegzetessége: magyarság és európaiság, s bár művészetük az európai fejlődés síkján mozog, gyökereit mélyen ereszti a magyar kultúrtalajba. Különösen időszerű magyarságuknak, művészi és faji magyarságuknak hangsúlyozása, mert alig van a magyar művészettörténetnek még egy alkotása, mint a prágai Szent György-szobor, melyet oly szívesen és gyakran sajátítanának ki külföldi kutatók. Pedig alkotásaik sorsa is összeforrott a magyar nemzet sorsával és a törökdúlás másfélszázadát csak Prágában álló Szent György-szobrok kerülte el. Elkerülte, hogy a gondviselés akaratából hitet tegyen a középkori magyar művészet fejlettségéről, problémáiról és magas színvonaláról. A prágai Szent Györgyszobor mintázza élővé Márton és György alakját, nélküle papírosízű adalék lenne csak a ránkmaradt és róluk emlékező pár írásos adat, melyhez hasonló, emlékekhez nem kapcsolható adatot szép számmal tart nyilván a művészettörténeti kutatás. A prágai Szent Györgyszobor nemcsak nagyszerű emléke művészeti múltúnknak, hanem bizonyíték, mérték, szószóló is az elveszett, elpusztult emlékek mellett. Intő példa, hogy a magyar művészet történetét bármennyire is csak a fennmaradt emlékek alapján lehet megrajzolni, a helyes lépték és értékelés miatt fel kell vázolni mögéjük az elveszett, elpusztult, megsemmisült emlékek művészettörténetét is. Csak az így kialakult kép lesz teljes, csak ebben a képben találhatja meg Márton és György az őket megillető helyet, csak ebben az esetben nem lesz művészetük fejlődés, előzmények nélkül kiemelkedő hegyorom, melyhez csak külföldi minták lépcsőjén juthatunk fel. Mindaddig a róluk rajzolt kép hátterét részletesen kidolgozhatjuk, beállíthatjuk őket Nagy Lajos korának lovagi vágyaktól vezérelt, de friss olasz protoreneszánsz szellemétől érintett világába, a főalakokra csak pár bizonytalan vonás fog jutni, melyet emlékek hiányában talán sohasem tudunk teljessé tenni. Bár a róluk szóló irodalom — lásd Balogh Jolán könyvének gazdag bibliográfiáját — csinos kis könyvtárat tenne ki, életükről nem sokkal többet tudunk, mint amit ők maguk mondtak el magukról, műveiken és műveikben. Kolozsvári származásukat valamennyi alkotásuk feliratán kiemelik, büszkén hangsúlyozzák. Prágában — talán mert német nyelvterület számára készült a német felirat — hibásan Clusenberchnek írva, de a nagyváradi királyszobrokon magyar nevén említik szülővárosukat, Colosvar-t a felirat latin szövegében is. Atyjuk, Miklós jónevű festő lehetett, ha fiai Szent László gyalogszobrán oly büszkén hivatkoznak rá. Első művészi tanulmányaikat még sem valószínű, hogy Kolozsvárott, mely akkor még fejlődésnek induló, de jelentéktelenebb városka volt, kaphatták volna, inkább a pezsgő kulturális életű Nagyváradon. Váradon, ahol művészpártoló főpapok váltják egymást a püspöki székben: Telegdi Csanád, a későbbi esztergomi érsek, Báthori András, az új székesegyház építője, Futaki Demeter, a magyar szent királyok szobrainak, Czudar János, a lovas Szent Lászlószobor megrendelője mintegy előfutáraiként a reneszánsz-kor nagy főpapjainak egy Vitéz Jánosnak vagy Janus Pannoniusnak. Nagyváradon a magyar Compostellában, melyet nemcsak a két országrészt összekötő kereskedelmi útvonal földrajzi adottsága predesztinált vezető szerepre, hanem Szent László sírja is, mely az ország legtávolabbi pontjától is vonzotta a zarándokokat; a lovagkirály sírja, mely körül még Nagy Lajos korában is újabb és újabb legendák születtek. A város feltűnően sok olasz bevándorolt lakosa — kiknek számát és jelentőségét három városrész, Bologna, Velence és Padova nevét idéző elnevezése is igazolt e korban — egyengethette Márton és György olasz kapcsolatait. Ugyanekkor a kor második szellemi tűzhelyével, Avignonnal, is szoros kapcsolatot tartott fenn Várad, hiszen püspökségének állandó követe volt a pápai udvarban Bertrand bíboros egykori nagyváradi prépost személyében. Nagyvárad fejlett művészi életében tanulhatott Márton és György, ahol Szent László sírja fölé pompás székesegyház épült a XIV. század közepén, melynek művészi díszéből — bár nagyrészt elpusztult — nem hiányozhattak a szobrászati alkotások sem és ahol minden bizonnyal a székelyföldi, felvidéki, dunántúli Szent László-falképek mintaképe is állott. Ugyanitt pompásművű ereklyetartóban őrizték Szent László ereklyéit. Itt, ahol Ernyei József szerint, a Kázmér királynak adományozott három herma, valamint a Nemzeti Múzeum Szent László-ereklyetartó mellszobra készült. Márton és György is ötvösműhelyben sajátíthatták el a művészi munka alapelemeit, amit prágai szobrok részleteinek, finom kidolgozása, a