Szépművészet 3. (1942)
1942 / 8. szám - Könyvszemle
A kolozsvári bankok adományából az Erdélyi Nemzeti Múzeum képtára számára megvásárolták: Krizsán János: Téli tájkép (olajfestmény); Krusnyák Károly: Szent István felajánlja a szent koronát (olajfestmény); Edvi Illés Aladár: Istálló-sarok (olajfestmény című munkát és Gy. Szabó Béla: két fametszetét. Hoffmann Ferenc budapesti műkereskedő ugyancsak a VI. Nemzeti Képzőművészeti Kiállításon vásárolta meg: Szőnyi István: Szekér (tempera); Olajos Gábor: Tájkép (olajfestmény) és Fülöp A. Andor: Virág-csendélet (olajfestmény) c. alkotását. Különös örömmel állapítható meg, hogy újabban nemcsak az állam, a Székesfőváros és egyéb közületek, hanem magánosok is vásárolnak a kiállításokon. Főképen pedig jelentős lépés a művészeti élet megbecsülése felé az a körülmény, hogy hivatásos műkereskedők is kezdenek a tárlatokon vásárolni, amint ezt Hoffmann Ferenc kolozsvári vásárlása bizonyítja. Ezzel mintegy buzdító példát mutatott más műkereskedők számára is. KÖNYVSZEMLE Horváth Henrik: Középkori budai fejek. Budapest, 1941. 8° 46+13., 57 tábla. Horváth Henrik posthumus munkája, Némethy Károlynak, a Fővárosi Múzeumok tragikusan korán elhalt főigazgatójára emlékező méltó bevezetésével, a Székesfőváros kiadásában jelent meg. A magyar középkor ihletettlelkű kutatója beteg ágyában is foglalkozott utolsó könyvének kéziratával, sőt utolsó napjaiban korrektúráját is láthatta s így még apróbb stiláris különlegességében is, teljes egészében Horváth Henrik munkáját kapja az olvasó. A középkori budai fejek képeskönyv, a szónak legnemesebb, a magyar szakirodalomban talán egyedülálló értelmében. A középkor Buda kőemlékeinek tudós kutatója, megőrzője és rendezője e munkájában kézen fogja az olvasót, a szakembert és a szépet kereső laikust egyaránt, hogy megmutassa neki mennyi szépség, mennyi érték található a ránkmaradt pár darab budai faragványon. Könyvének, mely több mint félszáz budai kőemléken fennmaradt arckép részletfelvételét mutatja be, a szerző által bevallott célkitűzése: „mit lehet a képzőművészet kifejezési eszközeivel felidézett arcok mögött és alatt az elmúlt idők szellemi tartásából és lelki értékeiből valóban felismerni“. Könyvének anyaga, bár még a XVI. századba is átnyúlik, Horváth Henrik legsajátosabb kutató területéről származik, de ugyanezt mondhatjuk problematikájáról és módszeréről is. Közismert az a szeretet és az elmélyülés, amivel Horváth Henrik minden budai emlék, de különösen a középkori kőemlékek felé fordult. Nemcsak legjelentősebb irodalmi és muzeológiai munkássága kapcsolódott e tárgykörhöz, hanem a középkori kőemlékek álltak legközelebb szívéhez is. Külön meg kell emlékezni módszeréről, hiszen a könyv anyaga, ha nem is ennyire frappáns, kitűnő felvételekben, jól ismert Horváth Henrik korábbi munkája alapján. Különleges tehetsége volt, hogy egy-egy emléket a legkülönfélébb szempontból megvilágítva a szakemberek előtt is sokszor rejtve maradt összefüggéseivel fűzze társaihoz, készülési korához, korának szellemi erőihez. Sajátos módszere gazdag emlékismeretén, rendkívül széleskörű olvasottságán, melyet egyáltalában nem korlátozott a művészettörténet szakirodalmára, alapult. Posthumus munkája e módszernek kiteljesülése. Ahogy egy-egy régóta ismert emléket egyéni szempontjából vizsgálat alá vesz és elemzésének eredményei egy nagy vonalú művészet- és szellemtörténeti fejlődési képbe állítja, valóban művészi teljesítmény. A XII. század első évtizedeiből származó tabáni Krisztus timpanontól kiindulva egészen II. Lajos, Tobias Wolff augsburgi mester érméig terjedő sorozat magába foglalja a budai román, gótikus és reneszánsz művészet legjellegzetesebb emlékeit. Talán csak a késő gótikus és a reneszánsz emlékek vizsgálatánál érezni, hogy a topografikus elhatárolás túl szűk keretei miatt, helytelen lenne Horváth Henrik megállapításait a korbeli magyar művészet egészére is érvényesnek tekinteni. A magyar tudományos élet, de a középkori magyar művészet minden barátja csak hálás lehet, hogy Horváth Henrik posthumus munkája belső értékének megfelelő pompás köntösben a Székesfőváros jóvoltából napvilágot látott. Nemcsak a kegyelet diktálja, de a tudományos irodalmunk érdekében is kívánatos lenne, ha a kiváló szerző más, ha talán nem is ennyire kész állapotban maradt munkája is közkinccsé válhatna. DERCSÉNYI DEZSŐ• Pálinkás László: A reneszánsz Magyarországon. Budapest, Officina, (1942.) Kis 8°, 23-b (5) 1., 32 kép. A művészettörténeti szakirodalomban az elmúlt évtized során több olyan munka jelent meg, melyek a magyar reneszánsz művészet helyesebb megítélését tették lehetővé. Az olasz-magyar művészeti kapcsolatok pontosabb elemzése, az újabb ásatási eredmények alapján megrajzolható kép ugyancsak elütött a nagyközönség előtt álló és a magyar reneszánsz művészetet rendszerint csak Mátyás udvarára és korára korlátozó köztudattól. Tekintve, hogy ezek a tanulmányok rendszerint szétszórva, sokszor idegen nyelven jelentek meg, nagyon szerencsésnek tartjuk Pálinkás László munkáját, aki a magyar reneszánsznak ezt a helyesebb, az emlékeknek és adatoknak jobban megfelelő képét vetíti az olvasóközönség elé. A szerző pár megjegyzéséből és meglátásából nemcsak az tűnik ki, hogy tisztában van a magyar reneszánsz művészet problematikájával, legfontosabb kérdéseivel, hanem az is, hogy mondanivalóját a szélesebb körű olvasóközönség számára is élvezhető módon tudja szavakba önteni. A szerencsés kézzel kiválasztott, ügyesen összeállított képanyag a magyar reneszánszművészet legszebb emlékeit reprodukálja. d. Biró József: Erdély művészete. Lyka Károly előszavával. Budapest, (1941.) 8°. 304. 1., 149 + 6 kép. Biró József Erdély művészetének lelkes és szakértő kutatója volt már akkor is, amikor a magyar tudományos munkát üldözéssel fizették a megszálló románok. Természetes tehát, hogy most Erdély művészetének egészét tárgyaló munka az ő hivatott tollából került ki. Biró József sajátos kutatóterülete inkább a barokk művészet kora, de széleskörű emlékismerete, valamint a szakirodalomban való jártassága a tőle korban talán távolabb álló emlékeknek ismertetését és a fejődésnek helyes megítélését is lehetővé tette. Ezenkívül az Árpád-kori és a gótikus művészet erdélyi emlékeinek tárgyalásánál oly biztos vezetőkre támaszkodhatott, mint Gerevich Tibornak „Magyarország románkori emlékei“, valamint az „Erdély“ c. kötetben megjelent „Erdélyi magyar művészet“ átfogó nagyszabású munkái. Biró József a lényeges kérdésekben teljesen osztja mesterének az erdélyi és a magyar művészet viszonyáról alkotott véleményét és éppen úgy, mint Gerevich, bár nem zárkózik el egyes emlékek helyi jellegzetességének kiemelésétől, egész munkájában a nagymagyar Erdély szemlélet hívének mutatkozik. Nem elszigetelt egységnek tekinti az erdélyi fejlődést, hanem az egész magyar múlt és a magyar művészet szerves részének, amit azzal is kiemel, hogy egyes fejezeteit szélesebb kortörténeti keretbe ágyazza. El-