Szépművészet 3. (1942)

1942 / 10. szám - Művészeti Élet

Béla nagyobb merevsége és Cz. Hikády Erzsébet könnyebben oldódó, több lágyságra utaló hajlama. Gábor Marianne Nagybánya örököse. Kellemesen és zavartalan festői stílussal örökíti meg tájait. Művészete a múlt emlékei között kutat új lehetőségeket. Walderné Ungár Margit különcködéssel leplezi ürességét, gondolathiányát, stílusbeli iskolázatlanságát. A tárlatot két szobrász művei egészítik ki. Lőrincz István finoman és kecsesen mintázott porcellánjait gyűjtötte szekrénybe. Dabóczi Mihály kisebb kompozíciókkal, figurákkal, arcmással vonult föl, amelyek rávilágítanak jó szobrászi kvalitásaira. Gallé Tibor festőiskolájának növendékei pedagógiai szempontból rendezett kiállításon mutatták be eddigi munkás­ságukat. A tárlat összehasonlító lehetőséget igyekezett teremteni a növendékek régebbi és újabb művei között, bizonyítva a művészi iskolázottság fontosságát és szerepét a művészi fejlő­désben. Nagyobbrészt rajzok, néhány víz- és olajfestmény és szobor szemlélteti az iskola növendékeinek haladását. Egyes művek említésénél fontosabb az általános színvonal dicsérete. A kiállítás az iskola helyes nevelő módszeréről ad számot, művészek nevelése mellett célja egyben a jövő műbarátok útbaigazítása is lehet. A kellemes, a sok nagy kiállítóhelység anyagával joggal egyenértékűnek vélt tárlatot Kopp Jenő rendezte ízléssel és nemes célját ismerő hivatottsággal. Id. KÖNYVSZEMLE A budapesti Kir. Magy. Pázmány Péter Tudomány­­egyetem Művészettörténeti és Keresztényrégészeti Intézeté­ben, az elmúlt tanév végén három újabb doktori értekezés jelent meg, sorban a 72—74. Pintér Imre: A kalocsai főszékesegyház 1000—1942. Buda­pest, 1942. 8-r. 100­1. + 17 képes tábla. Szerző végigvezeti az olvasót a kalocsai főszékesegyház csaknem ezeréves történetén, az érsekség alapításától (1010) napjainkig. Bevezetésében a város elnevezésének és keletke­zésének kérdéseivel foglalkozik, míg első fejezetében az érsek­ségnek Szent István által való alapítását ismerteti, s Asche­­rik érsek egyéniségét mutatja be. A következő fejezetekben nagy körültekintéssel, alapos irodalmi jártassággal foglalja össze mindazt, amit a szakirodalom az első, a második, a harmadik­­és negyedik, a jelenlegi barokk székesegyházra vonatkozóan megállapított. Munkájának tetemesebb része a mai főszékesegyház építéstörténetével, külső és belső kikép­zésének leírásával foglalkozik. A mérnök pontossága és építé­szeti szakértelme végigvonul egész munkáján. Nem törekszik feltétlenül új megállapításokra, de a régieket is kellő körül­tekintéssel mérlegeli. Nem fogad el tetszetős megállapításo­kat, mint például azt a sorozatos hipotéziseken alapuló újabb feltevést sem, hogy a templom tervezője az egyébként kitűnő Mayerhoffer András, John Lucas von Hildebrandt tanítványa lett volna. Stíluskritikai vizsgálódásaival a főszékesegyház tervezőjének és építőjének magyar voltát igyekszik bizonyítani. A szerző részletesen ismerteti az oltárokat és síremlékeket, s közli a főszékesegyház gazdag kincstárának leíró lajstromán amivel csak fokozza munkájának értékét és használhatóságát. Az egyszerű, de világos stílusban megírt munkát 17 képes­tábla, név- és helymutató, valamint bibliográfia egészíti ki. Bertalan Vilmos: Az óbuda-kiscelli trinitárius kolostor és templom. Budapest, 1942. 8-r. 92 (+ 32) 1. 21 kép­pel. (Mit deutschem Auszug.) Bertalan Vilmos fővárosunk egyik kevésbbé ismert, a szakirodalomban korábban alig szerepelt, de annál érdeke­sebb és zaklatottabb életű műemlékének, az óbuda-kiscelli trinitárius kolostor és templomnak a monográfiáját adja dok­tori értekezésében. Munkájának első fejezetében az alapítás bonyolult körülményeit ismerteti, míg a második fejezetben az építés történetét írja le, a rend protokolumának, valamint más levéltári okmányoknak az adatai alapján. Harmadik feje­zetében széles stíluskritikai összevetéseknek, s az analógiák hosszú felsorolásának a keretében adja a hatalmas épülettömb építészeti és stilisztikai leírását, miközben kitűnően jellemzi a templom tervezőjét, a bécsi Entzenhoffer Jánost, valamint az őt követő két vezető építőmestert, a watzendorfi származású Mayrhoffer Ádámot és a budai Schad (Schaden, Schadt) János Mihályt. A templom szobrainak és belső berendezései­nek leírása során körültekintő gondossággal, s kellő stílus­kritikai elmélyüléssel igyekszik szétválasztani a megmaradt emlékanyag alapján Bebo Károly, valamint Weber József és Eberhardt Antal munkásságát. Bebo Károly stílusfejlődésére, G. R. Donner pozsonyi korszakával való kapcsolataira vonat­kozó megállapításai hasznos támpontokul szolgálhatnak a XVIII. század e kiváló szobrásza egyéniségének teljes meg­rajzolásához. Végül, utolsó fejezetében a templom szentély­freskójával, s annak mesterével, a bécsi Johann Gfall egyénisé­gével foglalkozik. Jóllehet „Gfall a magyar művészettel és fejlődésével alig van összefüggésben“, Bertalan Vilmos, a munkája többi részében megszokott alapossággal, a vonatkozó levéltári adatok és irodalom teljes mérvű felhasználásával, valamint stíluskritikai körültekintéssel írja le az ő munkáit és rajzolja meg az ő egyéniségét is. Értekezése igen szorgalmas és rendszeres munkáról, a kor magyar művészetének irodalmában, s általában a XVIII. századi művészetben való jártasságról tanúskodik. Az adatok valóságos tömkelegét sorakoztatja fel, s eleven írásmodorban fogalmazza kerek egésszé. Bajó Gyula: Budapest újabbkori épületszobrászata. Budapest, 1942. 8-r. 70­­. + 18 képestábla. Bajó Gyula doktori értekezésében olyan kérdésekkel foglal­kozik, amelyek a mai művészeti élet, a korszerű művészet fejlődésének szempontjából a legidőszerűbbek. Az utóbbi években sokat felvetett és vitatott kérdés az építészet és szobrá­szat, valamint a festészet egymáshoz való viszonya. Ennek a viszonynak a helyes megvilágítását is célozza ez a munka, amely azonban nem válik száraz és üres elmélkedéssé, hanem történeti távlatba állítva, fővárosunk építészetének és díszítő szobrászatának egy ebből a szempontból igen érdekes darabját mutatja be. Elöljáróul a művészettörténet nagy távlataiban, az asszír­­babilóniai és egyiptomi művészetig visszanyúlva vizsgálja az építészet és szobrászat kapcsolatait, majd pedig a magyar művészettörténet fejlődésén tekint végig, s megállapítja, hogy itt is ugyanazon elvek érvényesülését tapasztalhatjuk. Érteke­zésének második felében behatóan foglalkozik Budapest újabb­kori épületszobrászatának leírásával és művészettörténeti értékelésével. Vizsgálatait kiterjeszti a fővárosban legújabban készült hasonló munkákra, s megállapítja mai szobrászatunk ezirányú helyes értékét. Ki kell emelnünk a szerzőnek nemcsak teljes tájékozottságát a nagy anyagban és nagy művészet­­történeti tudását, hanem finom esztétikai elemzőképességét és élvezetes írói stílusát is. A leíró és összefoglaló szöveget mintegy tízoldalas jegyzék egészíti ki, amely Budapest épületszobrászati emlékeit sorolja fel a XI—XII. századtól napjainkig. A munkát kitűnően összeválogatott képanyag kíséri. — yz —

Next