Szépművészet 3. (1942)
1942 / 10. szám - Művészeti Élet
Béla nagyobb merevsége és Cz. Hikády Erzsébet könnyebben oldódó, több lágyságra utaló hajlama. Gábor Marianne Nagybánya örököse. Kellemesen és zavartalan festői stílussal örökíti meg tájait. Művészete a múlt emlékei között kutat új lehetőségeket. Walderné Ungár Margit különcködéssel leplezi ürességét, gondolathiányát, stílusbeli iskolázatlanságát. A tárlatot két szobrász művei egészítik ki. Lőrincz István finoman és kecsesen mintázott porcellánjait gyűjtötte szekrénybe. Dabóczi Mihály kisebb kompozíciókkal, figurákkal, arcmással vonult föl, amelyek rávilágítanak jó szobrászi kvalitásaira. Gallé Tibor festőiskolájának növendékei pedagógiai szempontból rendezett kiállításon mutatták be eddigi munkásságukat. A tárlat összehasonlító lehetőséget igyekezett teremteni a növendékek régebbi és újabb művei között, bizonyítva a művészi iskolázottság fontosságát és szerepét a művészi fejlődésben. Nagyobbrészt rajzok, néhány víz- és olajfestmény és szobor szemlélteti az iskola növendékeinek haladását. Egyes művek említésénél fontosabb az általános színvonal dicsérete. A kiállítás az iskola helyes nevelő módszeréről ad számot, művészek nevelése mellett célja egyben a jövő műbarátok útbaigazítása is lehet. A kellemes, a sok nagy kiállítóhelység anyagával joggal egyenértékűnek vélt tárlatot Kopp Jenő rendezte ízléssel és nemes célját ismerő hivatottsággal. Id. KÖNYVSZEMLE A budapesti Kir. Magy. Pázmány Péter Tudományegyetem Művészettörténeti és Keresztényrégészeti Intézetében, az elmúlt tanév végén három újabb doktori értekezés jelent meg, sorban a 72—74. Pintér Imre: A kalocsai főszékesegyház 1000—1942. Budapest, 1942. 8-r. 1001. + 17 képes tábla. Szerző végigvezeti az olvasót a kalocsai főszékesegyház csaknem ezeréves történetén, az érsekség alapításától (1010) napjainkig. Bevezetésében a város elnevezésének és keletkezésének kérdéseivel foglalkozik, míg első fejezetében az érsekségnek Szent István által való alapítását ismerteti, s Ascherik érsek egyéniségét mutatja be. A következő fejezetekben nagy körültekintéssel, alapos irodalmi jártassággal foglalja össze mindazt, amit a szakirodalom az első, a második, a harmadikés negyedik, a jelenlegi barokk székesegyházra vonatkozóan megállapított. Munkájának tetemesebb része a mai főszékesegyház építéstörténetével, külső és belső kiképzésének leírásával foglalkozik. A mérnök pontossága és építészeti szakértelme végigvonul egész munkáján. Nem törekszik feltétlenül új megállapításokra, de a régieket is kellő körültekintéssel mérlegeli. Nem fogad el tetszetős megállapításokat, mint például azt a sorozatos hipotéziseken alapuló újabb feltevést sem, hogy a templom tervezője az egyébként kitűnő Mayerhoffer András, John Lucas von Hildebrandt tanítványa lett volna. Stíluskritikai vizsgálódásaival a főszékesegyház tervezőjének és építőjének magyar voltát igyekszik bizonyítani. A szerző részletesen ismerteti az oltárokat és síremlékeket, s közli a főszékesegyház gazdag kincstárának leíró lajstromán amivel csak fokozza munkájának értékét és használhatóságát. Az egyszerű, de világos stílusban megírt munkát 17 képestábla, név- és helymutató, valamint bibliográfia egészíti ki. Bertalan Vilmos: Az óbuda-kiscelli trinitárius kolostor és templom. Budapest, 1942. 8-r. 92 (+ 32) 1. 21 képpel. (Mit deutschem Auszug.) Bertalan Vilmos fővárosunk egyik kevésbbé ismert, a szakirodalomban korábban alig szerepelt, de annál érdekesebb és zaklatottabb életű műemlékének, az óbuda-kiscelli trinitárius kolostor és templomnak a monográfiáját adja doktori értekezésében. Munkájának első fejezetében az alapítás bonyolult körülményeit ismerteti, míg a második fejezetben az építés történetét írja le, a rend protokolumának, valamint más levéltári okmányoknak az adatai alapján. Harmadik fejezetében széles stíluskritikai összevetéseknek, s az analógiák hosszú felsorolásának a keretében adja a hatalmas épülettömb építészeti és stilisztikai leírását, miközben kitűnően jellemzi a templom tervezőjét, a bécsi Entzenhoffer Jánost, valamint az őt követő két vezető építőmestert, a watzendorfi származású Mayrhoffer Ádámot és a budai Schad (Schaden, Schadt) János Mihályt. A templom szobrainak és belső berendezéseinek leírása során körültekintő gondossággal, s kellő stíluskritikai elmélyüléssel igyekszik szétválasztani a megmaradt emlékanyag alapján Bebo Károly, valamint Weber József és Eberhardt Antal munkásságát. Bebo Károly stílusfejlődésére, G. R. Donner pozsonyi korszakával való kapcsolataira vonatkozó megállapításai hasznos támpontokul szolgálhatnak a XVIII. század e kiváló szobrásza egyéniségének teljes megrajzolásához. Végül, utolsó fejezetében a templom szentélyfreskójával, s annak mesterével, a bécsi Johann Gfall egyéniségével foglalkozik. Jóllehet „Gfall a magyar művészettel és fejlődésével alig van összefüggésben“, Bertalan Vilmos, a munkája többi részében megszokott alapossággal, a vonatkozó levéltári adatok és irodalom teljes mérvű felhasználásával, valamint stíluskritikai körültekintéssel írja le az ő munkáit és rajzolja meg az ő egyéniségét is. Értekezése igen szorgalmas és rendszeres munkáról, a kor magyar művészetének irodalmában, s általában a XVIII. századi művészetben való jártasságról tanúskodik. Az adatok valóságos tömkelegét sorakoztatja fel, s eleven írásmodorban fogalmazza kerek egésszé. Bajó Gyula: Budapest újabbkori épületszobrászata. Budapest, 1942. 8-r. 70. + 18 képestábla. Bajó Gyula doktori értekezésében olyan kérdésekkel foglalkozik, amelyek a mai művészeti élet, a korszerű művészet fejlődésének szempontjából a legidőszerűbbek. Az utóbbi években sokat felvetett és vitatott kérdés az építészet és szobrászat, valamint a festészet egymáshoz való viszonya. Ennek a viszonynak a helyes megvilágítását is célozza ez a munka, amely azonban nem válik száraz és üres elmélkedéssé, hanem történeti távlatba állítva, fővárosunk építészetének és díszítő szobrászatának egy ebből a szempontból igen érdekes darabját mutatja be. Elöljáróul a művészettörténet nagy távlataiban, az asszírbabilóniai és egyiptomi művészetig visszanyúlva vizsgálja az építészet és szobrászat kapcsolatait, majd pedig a magyar művészettörténet fejlődésén tekint végig, s megállapítja, hogy itt is ugyanazon elvek érvényesülését tapasztalhatjuk. Értekezésének második felében behatóan foglalkozik Budapest újabbkori épületszobrászatának leírásával és művészettörténeti értékelésével. Vizsgálatait kiterjeszti a fővárosban legújabban készült hasonló munkákra, s megállapítja mai szobrászatunk ezirányú helyes értékét. Ki kell emelnünk a szerzőnek nemcsak teljes tájékozottságát a nagy anyagban és nagy művészettörténeti tudását, hanem finom esztétikai elemzőképességét és élvezetes írói stílusát is. A leíró és összefoglaló szöveget mintegy tízoldalas jegyzék egészíti ki, amely Budapest épületszobrászati emlékeit sorolja fel a XI—XII. századtól napjainkig. A munkát kitűnően összeválogatott képanyag kíséri. — yz —