Szépművészet 3. (1942)

1942 / 11. szám - Kiállítások

terjedő utánérzések, Rousseau a vámőr primitívségét és Marc korszerűtlenné vált forradalmát idéző művek, minden benső összefüggés nélkül függnek vegyesen a falakon. Viszont el kell ismerni, hogy bántó dilettantizmus sem tombol, ami pedig nem volt ritkaság a régi Nemzeti Szalon őszi meg tavaszi tárlatain. Az egész kiállítás, zavaros összbenyomása ellenére is, kétségkívül képvisel bizonyos színvonalat, amelyet különösen néhány kiváló szobormű és festmény biztosít számára, s emel ki az átlag unalmából. A majdnem kétszáz művet tartalmazó anyagból kiemelkedik Andrássy-Kurta János erővel mintázott, monumentális hatású Szent László lovasszobra. Méltó lenne rá, hogy megfelelő nagyobb méretben akár a fővárosban, akár a vidéken, talán a hős és szent király városában, Nagyváradon, felállítsák, amire alkalmul szolgálhatna Szent László szenttéavatásának nem­rég lezajlott hétszázéves fordulója. A kiváló fiatal szobrásznak jellegzetes Szabó Dezső-fején a formák még túlságosan benne ragadtak a kőben, mintha befejezetlenül maradt volna. Fel­tűnnek Szabó Iván szobrai is. Archaikus felfogásával és tömör megmintázásával különösen tetszett a „Báránykás pásztor", amely klasszikus motívuma mellett is magyaros zamatú. Dicsér­nünk kell Edvi Illés Györgynek tisztán s nemes formai felfogással mintázott érmeit, köztük a hősi halált halt kormányzóhelyettes és a 60 éves Kodály Zoltán érmeit. Markup Béla, bronz párducán kívül, a Robbiák színeiben pompázó, szép, mázas­agyag Madonnát állított ki, Kernstockné Teles Giza pedig karak­teres arckép­szobrokat, míg fivére, Teles Ede ezúttal mint ügyes festő mutatkozik be, különösen derűs önarcképe tetszett. A Szalon őszi tárlatának képei között sok kiváló művet találunk. Márffy Ödönnek költői színlátomásai a kiállítás igazgyöngyei közé tartoznak, éppúgy, mint Istókovits Kálmán­nak tónusszépségekben gazdag, ugyancsak víziószerűen trans­­ponált temperái. A nagy tehetségű fiatal Bartha László, levet­­őztetve korábbi műveinek Szőnyire és Bernáthra emlékeztető hatásait, mindinkább magára talál. Tiszta, művészi értékekkel, benső elmélyedéssel vívja ki egyéniségét. Ha formai biztonsága megerősödik, bizvást haladhat tovább útján, amely nagy sike­rekhez fogja vezetni. Udvary Géza tartja jó formáját: mozgalmas képlátása, ritmikus kompozíciója, hatásos fénykezelése, derűs színjátéka ezúttal is jól érvényesül. H. Mattioni Eszter művé­szetét sokszor méltatott vallásos és népies képei után, finom szürke akkordokra hangolt tájképe új oldalról mutatja be. Megállítanak Pap Gyulának tömör formaadásukban és erőteljes, komor színezésükben egyéni, technikailag is érdekes képei. Csendélete tompított színű darabokból összerakott üvegfest­mény hatását kelti. Vitéz Pataky Ferenc ügyes grafikai kezelésű temperái viszont a linóleum-metszett hatására törekszenek. Prohászka József két tájképének könnyed, rutinos előadása nem feledteti az elmélyedés hiányát. Mesterségi tudása többre képesítené annál, mint hogy kellemesnek hasson. Szendy Arisztid képeit, az ecsetet grafikus szerszámként kezelő elő­adások teszik érdekesekké. Ragyogó technikájúak Éless István vízfestményei, Szép Csabai Rott Margit tájképe. Figyelmet érdemelnek a jó tónushatású Rácz Kálmán, Bényi László, Reichental Ferenc és Scholz Erik képei is. Tehetségre vall Winklerné Szilády Margit „Berber házaspár" c. műve, furcsán hat azonban rajta a magyar faluháttér. Frank György művészete fiatalosan kendőzött álmodernség. Hajgató Ferenc művei Szőnyi és Szobotka hatások alkotó elemeire bonthatók: az előbbiek formalátásán, utóbbiak színein uralkodnak. Szőnyi stílusa visszhangzik a tehetséges Gábor Marianne képein is, míg Henczné Deák Adrienne Komáromi-Katz modorára emlékeztet. Pohárnok Zoltán tájképén Neogrády-hatások térnek vissza; jobb és egyénibb figurális képe. Feleki-Fetter Frigyes Franz Marc kanyargós útját tapossa. Az idősebb nemzedékből Spányik Kornél interieurjei a mester régi erényeivel ékes, éppúgy mint Vidovszky Béla s­zoba-belsője. Ha a Szalon kiállításának túlságos heterogén jellegét fájlaltuk, a Tamás-Galéria vízfestmény-kiállításán az egységes­ség ejt gondolkozóba. A kiállítás általában igen értékes, nagy neveket sorakoztat fel, bár e nagy nevek viselőinek nagyságára nem minden kiállított művükből lehet következtetni. Vala­mennyi műnek van azonban mondanivalója, ha mesterük nem is most mondja el először vagy századszor. Valamennyi művész tökéletesen otthon van mesterségében. Mintha azonban vala­mennyiük közös szemmel nézné a világot. Ez a lelkes uniformi­zálás talán abban a tömör, tévesen értelmezett, de lényegében nagyon igaz és helyes törekvésben leli magyarázatát, hogy a művészet egységes kifejezője legyen korának. Ez a törekvés azonban a kisebb tehetségeknél azzal a veszéllyel jár, hogy az egyéniség feloldódik a korstílusban. Viszont az egyén korlát nélküli érvényesülése nem ritkán esztétikai anarchiába torkollik. Ez a kiállítás a mai magyar akvarellfestészet igen magas szín­vonala mellett arról is tanúskodik, hogy java modern művészeink helyes érzékkel találják meg egyéniségük és a korízlés egyen­súlyát. Sok tekintetben közös frazeológiájuk nem laposodik unalommá, mert a közös idiómán saját művészi gondolataikat szólaltatják meg. A kiállított művek mindegyike művészi értéket jelent, egyike-másika finom csemege. A jól ismert nevek ismert értékeket jelentenek. Felsorolásuk stílusukat önként magyaráz­zák. Alig van köztük rangsori különbség, a betűrend mind kiváló mestert tartalmaz: Barcsay Jenőt, Bartha Lászlót, Bene Gézát, Czóbel Bélát, Egry Józsefet, Halápy Jánost, Hincz Gyulát, Iván Szilárdot, Jobbágyi-Gaiger Miklóst, Márffy Ödönt, Novotny Emilt, Pécsi Pilch Jenőt, Szobotka Imrét, Szőnyi Istvánt, Vadász Endrét. RÓNAY KÁZMÉR A „MŰBARÁT" XXVIII. KIÁLLÍTÁSA A Műbarát XXVIII. kiállításán Éless István festőművész vízfestményeit, grafikáit, szénrajzait és Gách György szobrait mutatta be. Éless István egész kollekciót állított ki Erdélyből és a Balatonról. Erdély különleges levegőjét, mély színfoltjait éppoly szeretettel festi, mint a Balaton vizének kaleidoszkóp­­szerűleg változó, náirobi színskáláját. Vízfestményei változó színvonalat mutatnak. Technikai készsége egyaránt megnyil­vánul minden munkáján, ecsetje friss és bátor, de nem mélyed bele egyformán témáiba. Néha megéri a külsőleges bravúrral, nem kerüli ki a sablont, csak a tetszetősséggel törődik, meg­elégszik a könnyedebb hatással is. Szerencsére azonban bele is tud mélyedni a táj lelkébe, megérti és megérzi az igazi Balatont, a Székelyföld szépségeit is és ilyenkor finoman, magvasan tud ecsetjével beszélni. Ilyen értékes akvarellek: a „Fonyódi hegyek", a „Boglári kilátás", a „Vitorlások", a „Karám fenyőkkel", a „Tél a Mátrában". Arcképei, csendéletei között is láttunk több nagyon jó átgondolt képet. Gách György munkáit a túlzott lendületességre való törekvés jellemzi. Ez azonban korántsem jelent nála mindig kellő erőt. A szándékolt iram néha csak erőfeszítés marad. Gách György kifejező készsége ugyanis még nincs kellő arányban sokat és nagyot próbáló vágyaival. „Sebesség" című szobra azonban határozottan érdekes, ez megközelíti a szobrász merész elgondolását. Kiforrottabb azonban a nyu­galmasabb és mégis több erőt mutató „Emelő munkás". Képmásai még nem eléggé jellemzőek. A márvány-ezüst sport­repülő vándordíj zavaros, nem szerencsés munka. Gách Györgynek még sokat kell tanulnia, ha kifejező készségét hozzá akarja emelni nyugtalan fantáziájához.­­Mn­ 264

Next