Szépművészet 4. (1943)
1943 / 4. szám - Gerevich Tibor: A Felvidéki és Kárpátaljai Képzőművészek kiállítása
formai szigora nélkül. Másik kiállított arcképe még Rómában készült, de ezen sem tagadja meg a veleszületett, s első mestere iskolájából magával hozott, magyarosabb érzésű tónus-finomságokat. Az ugyancsak kassai Nádaskay József olajképein és vízfestményein és az abaújszinai Farkas András művein Szőnyi hatását érezzük. Még élniök kell és fognak is. Mindenesetre jó úton haladnak. Nádaskayné Solymos Neszta az akvarellt kezeli elismerésre méltóan. Mélyre hangolt barna tónusokba foglalja képeit Terbóts Gábor. Finom kalligrafikus érzék tünteti ki M. Haltenberger Anna tollrajzait. Kitűnő illusztrátor. Minden vonala él és érez. Ügyes rajzoló Feld Lajos is. A kassai művészek ismertetését a szobrász Löffler Bélával zárjuk. Tárgyban és anyagban változatos gyűjteményt mutatott be. Bronz fejeiben erő van, s a jellem tolmácsolásában is meggyőzőek. Fafaragásain dicsérjük a technika anyagszerűségét. Érdekes síremlékterve és két gipszalakja is. A kárpátaljai festőket csak ketten, Erdélyi Béla és Sárpataky László képviselik. Színben él és gondolkodik mind a kettő, az előbbi szélesebb, az utóbbi vékonyabb és nyugtalanabb ecsetkezeléssel. Erdélyi ungparti tájképén Cézanne emléke suhan végig. Egyénibb, szép és színes Csendélete. A fiatalabb Sárpataky rajzosabb, de nyugtalan vezetésű vonaljátéka is színben oldódik fel. Kár, hogy a többiek távol maradtak. Érdekelt volna haladásuk, s szívesen látták volna, mennyiben változtatta vagy mélyítette a kétéves római ösztöndíj a nagytehetségű Koczka András stílusát és tudását. A komáromi Harmos Károly művei, jórészt vízfestmények, néhány olajkép, rajz és egy tempera, egy nagy falat foglaltak el. A dús képzeletű, virtuóz kezű művész fő kifejezése eszköze az akvarell, melynek minden mesterségbeli fogását ismeri. Tompított színei nem kelnek versenyre az olajfestés hatásával. Ki kell emelni rendkívüli dekoratív érzékét és sokszor e motívumok, a tartalmi mondanivalók halmozása, a technikai változatok ellenére is érvényesülő különleges ízlését. Ezek a tulajdonságai szinte kínálják, hogy igénybe vegyék színpadi és filmdíszletek tervezésére. Legjobb szcenikusaink mellett is megállaná a helyét, különösen fantasztikus és meseszerű művek díszleteiben. Nincs az a költői képzelet, melyet ne tudna követni és dekoratív értékké átalakítani. Leginkább Jaschik Álmoshoz hasonlítható, a nélkül, hogy követőjének mondhatnók, idősebb is nála. Komáromi a fiatal Pleidell János is, a boldogult Aba Nováknak egyik legtehetségesebb tanítványa és volt tanársegéde. Ez a kapcsolat természetesen nyomot hagyott művein, de saját egyénisége is szerencsésen kezd kibontakozni. Még ingadozik a modell és a megszerkesztett kép között, még kiforratlan, látszik azonban, hogy komolyan veszi feladatát, összeegyeztetni igyekszik a forma és tér problémáit a színnel, a tónust a rajzzal. Figurális képei még inognak, optikai látása még zavaros (vörösbe vörös kontúrral rajzol pl.), tehetsége és komolysága bizonyára túlsegítik a kezdés nehézségein. Dnyeperi táját máris zavartalanul élvezhetjük. Igen figyelemreméltó tehetség az érsekújvári Zmeták Ernő is, szintén Aba Novák-tanítvány. Előadása növendéktársánál szélesebb és erőteljesebb. Még nyers, de határozott tehetség, tudása is kifogástalan. Sokat ígér az ugyancsak komáromi fiatal szobrász Csicsátka Ottó. Ülő anyát karján gyermekével ábrázoló nagyméretű csoportján dicsérhetjük a leegyszerűsített formaadást és a tömegében zárt kompozíciót. Le kell azonban szoknia a formák felesleges feldagasztásáról, ami csak plasztikai szegényedést von maga után, s a célzott erő helyett puffadt erőtlenségre vezet. Sajnos, több más fiatal szobrásztársával közös hibája ez, amely kezd veszélyes modorossággá válni, mert nem tesz különbséget a felfokozott plasztikai kifejezés és a belső tartalom híjján felduzzasztott, formailag üres anyaghalmozás közt. Kisebb tanulmányainak átgondoltsága és mesterségbeli biztonsága azt a reményt kelti, hogy könnyen legyűri majd ezt a divatos betegséget, amit szobrászi elefantiázisnak nevezhetnénk, s amiben talán része van a helytelenül felfogott monumentalitásra való vágynak. Majd rá fog jönni tévedező ifjú társával együtt, hogy a szobrászati monumentalitás elsősorban nem számtani, nem is köbmértani kérdés, s hogy fontosabb szerepet játszik benne a stílus nagyvonalúsága és a tartalmi elgondolás tolmácsolásának ereje. Valami különös meghatottsággal hagytuk el a felvidéki kiállítást. Éreztük benne a visszatért vidék hangulatát, jóleső magaslati levegőjét, tisztult művészet-etikai légkörét. Elismerésre késztet a kiállítás színvonala, ha meglepetésekkel nem is szolgált. A művészek őszintesége, törekvéseiknek tisztasága ragadott meg elsősorban. Nem rutinból élnek. Tiszta naturalista alig van köztük, mélyebbre szállanak. Egyik-másiknál épp a rutin fogyatékos, a szalonfestészet felületes csillogását éppúgy megvetik, mint az idegenből importált, kiagyalt formulákat. A könnyű siker után nem futnak. Maguk formulázzák meg, olykor még akadozva mondanivalójukat, s abban szentül hisznek. Fő erejük az őszinteség magukkal szemben, a hűség szűkebb hazájuk iránt. Minden szeretetünket, figyelmünket, gondoskodásunkat megérdemlik. Ezek a befelé élő művészek jórészt magukra hagyatva, szerény keretek közt, panaszszó nélkül dolgoznak. Biztosra vesszük, hogy felkarolásuk nem akad el az első vidéki nemzeti kiállítások szerencsés kezdeményezésével. A segítésnek egyik módja volna a nagyobb vidéki centrumokban