Szépművészet 4. (1943)

1943 / 5. szám - Huszár Lajos: Berán Lajos emlékezete

80 BERÁN LAJOS A magyar művészetnek a XIX. század második felé­ben bekövetkezett dús virágzása és kiteljesedése idején mostoha elbánásban részesült egy jellegzetes műfaj, az éremművészet. Nem állíthatjuk ugyan, hogy ezidő alatt egyáltalán nem készült emlékérem és plakett Magyarországon, de ami létrejött, egészen a század utolsó éveiig, csak szórványos kísérletnek tekinthető, többnyire a bécsi ízlés nyomasztó hatása alatt, a­nélkül, hogy kifejezett magyar éremművészetről vagy akár csak egy szerény irányzatról is beszélni lehetne. A millenium éve hozta meg az örvendetes fordulatot ezen a téren és ahhoz az első nemzedékhez, melynek mű­vészi tevékenységéhez fűződik a modern magyar érem­művészet megteremtése, tartozott Berán Lajos is, akinek elhunyta már ezért is súlyos vesztesége az egyetemes magyar művészeti életnek. Berán, 1882. június 9-én Budapesten született. A szobrászatra előbb Teles Ede műtermében képezte magát, majd a bécsi Képzőművészeti Akadémián tanult, mint Hellmer tanítványa. Döntő fordulatot jelentett életében 1903-ban a Trefort-érem elkészí­tésére kiírt pályázat első díjának elnyerése, mert azóta teljesen az éremművészetnek szentelte magát. Egy­másután érte el a sikereket ezen a téren és hírnevét a számos külföldi kiállításon való részvétele is nagy­mértékben emelte. 1932-ben a budapesti m. kir. Állami Pénzverő fővésnökévé nevezték ki, mely kine­vezés voltaképen addigi érmészeti munkásságának hivatalos elismerését jelentette. Hosszabb betegeske­dés után 61 éves korában 1943. január 5-én veszítet­tük el őt, az éremművészet minden kedvelőjének őszinte fájdalmára. A száraz és vázlatosan odavetett életrajzi adatok azonban egy művészi eredményekben gazdag életet zárnak magukba. Ennek a művészi munkának leg­változatosabb és leggazdagabb termése az emlékérem és plakett. Berán Lajos felléptekor az európai érem­művészet új, hatalmas fellendülését élte, melynek elő­idézői a francia mesterek voltak. Párizs mellett azonban még két virágzó központja volt a századvégi európai éremművészetnek, az egyik München, a másik pedig Bécs. Érthető, hogy a többi nemzetek kialakuló érem­művészete e három központ közé igazodott. A szellemi irányítás mindenesetre ezekből a gócpontokból indult ki, elsősorban természetesen Párizsból, másodsorban Bécsből. A bontakozó magyar éremművészet az első lépéseket Beck ö. Fülöp művein keresztül a francia éremstílus ösztönzése alatt tette, Berán művei azonban sokkal inkább a bécsi iránnyal tartanak kapcsolatot. A bécsi éremművészeti iskola ebben az időben 200 EMLÉKEZETE évre nyúló virágzó múlt után utolsó ragyogását élte Tautenhayn, Marschall, Pawlik, de mindenekfelett Anton Scharff művészetében. Ez az iskola a bécsi vésnökakadémia által kitermelt művészi múlt hagya­tékából táplálkozott. Jellemző sajátsága volt a klasszi­cizmus formakincsétől teljesen soha meg nem szaba­duló, kissé ünnepélyesen mintázó, sőt itt-ott akadé­mikussá merevülő ábrázolási mód. A Párizsból kiindult naturalisztikus irányt még leginkább Scharff műveiben találhatjuk meg. Nem lehet azt állítani, hogy Berán művészete tel­jesen ebben a bécsi éremművészetben gyökerezett volna, de annyi kétségtelen, hogy bécsi tartózkodása alatt nem vonhatta ki magát az itt látottak hatása alól. Nem közvetlen stíluskapcsolatra gondolunk, hanem inkább eszmei rokonságra. Nála is éppúgy megfigyel­hető— különösen az arcképeken — a józan, tárgyilagos felfogás, a kompozíciókban a klasszikus formák ked­velése és távolabb áll a realisztikusan ábrázoló verista francia éremművészettől. Berán azonban emellett egyé­niség volt, aki az uralkodó művészi áramlatokat nem kerülhette ugyan meg, de szolgailag sem másolta, mint ahogy nem érződnek művein közvetlen professzorának Hellmernek a barokk áramlat iránt érzett vonzalmai sem. Művei a szellemi kapcsolatokat illetőleg a bécsi iskolával tartanak ugyan rokonságot, de ő maga azért korának gyermeke és mint ilyen éppen legelső művén a Trefort-érem hátlapján — bár igen szelíd mérték­ben —, de nem mentes a szecesszió hatásától sem. Egységesen tekintve műveit, az éremképek nagy­jában három ábrázolási műfajra oszlanak, mint arc­képekre, az érem célját kifejező kötött ábrázolásokra és végül szabad kompozíciókra. Az arckép általában igen erős oldala. Objektíven ábrázoló és akadémikus jellegű művészi iránya itt jut legerőteljesebben kife­jezésre. Plasztikusan mintázott fejek és mellképek ezek, az ábrázoltak vonásainak hűséges visszaadásával. Bármelyik arcképet nézzük is (Trefort, Alpár, Szend­­rei, Liber, Faludi stb.), mindenütt a portrészerűen fel­fogott és a jellegzetes vonások legkisebb részletéig kidolgozott éremképekkel találjuk magunkat szembe. Legszerencsésebb ilyen alkotásai közé tartozik a Fad­­rusz-érem és Soltész Elemér dr. emlékérme, az utóbbi Berán arcképábrázoló művészetének legjellegzetesebb példája. Érdekes kísérletet tett a magyar szobrászokról készített plakett-sorozat létrehozására. Néhány példány el is készült ebből (Ferenczy, Strobl, Izsó, Huszár Adolf), legsikerültebb azonban ebben a sorozatban saját arcképe, mely a portrészerűséget messze túl­haladva, a művész egész egyéniségét és jellemének mint

Next