Szépművészet 4. (1943)

1943 / 6. szám - Dr. Madarász István: A Madonna a művészetben

ancilla Domini, fiat mihi secundum verbum tuum/' „Ime az Úr szolgáló leánya, legyen nekem a te igéd szerint." Ezt a jelenetet sok művész kísérelte művészi formában megörökíteni. Fra Angelico virágos kert csar­nokába helyezi e jelenetet. (Firenze, S. Marco-kolostor.) Az aranyszárnyú és rózsás ruhájú angyal mély alázattal köszönti az ülő Szüzet, aki kezét keresztbetéve fejezi ki engedelmes akaratát. Botticelli képén (Firenze, Uffizi) az angyal térdelve közeledik a Szűzhöz, akit áhítatos imában talál. Rendkívüli bűbáj, hit, áhítat ömlik el a képen. Ghirlandaionak mozaik lunettáján a firenzei dómban a Szűz ülve fogadja a liliomszállal térdet hajtva közeledő angyalt, s kezét mellén keresztbe téve, kifejezi a meghódolást Isten akarata előtt. Aki e képeket szem­léli, önkéntelenül is imára kulcsolja kezét. A Szent Szűz az isteni parancs következtében jegyese lett Sz. Józsefnek. Rafael „Lo sporalizio" c. képén (Milano, Brera) örökíti meg az eljegyzést. A Szűz arcán a lelki tisztaság és a földöntúli szépség glóriája jut művészi módon kifejezésre. Azt a dogmatikus igazságot, hogy a Szentszűz istenanyai méltósága miatt a minden embert terhelő áteredő bűntől is mentes volt, a Szeplőtelen Fogan­tatás képein érzékeltetik meg a művészek. Ezek között kitűnik Murillo, aki több kiváló képén örökítette meg az Immaculata Conceptio átszellemült szépségét (Mad­rid, Sevilla, stb.). A Szent Szűz angyaloktól körülvéve, a holdat lábával taposva, kezét imára kulcsolva lebeg a felhők közt. Arcán a női szépség versenyez a lelki fenséggel és szűzies bájjal. Ghirlandaio és Perugino egy-egy képén (Firenze, Uffizi) a Szűznek testi és lelki szépsége művészi har­móniába olvad, s késztet áhítatra. II. A második csoportban Fra Angelico bájos képe ötlik szemünkbe. A Madonna aranyos háttérből kiemel­kedő angyaloktól körülvett trónon ül, balján a kisded Jézussal. Előtte térdel Sz. Domonkos és Sz. Katalin. Beato Angelicoról jegyzi meg Théophile Gautier, hogy ez a dominikánus festő színeit a liliom fehérségéről, a hajnal pírjáról, az ég azúrjáról és a csillagok aranyáról leste el. Minden anatómiai és távlati tökéletlensége mellett ez a Madonna lelki bájt és szépséget fejez ki és áhítatot kelt a nézőben. Ilyen képekről mondta Hettinger, a nagy német teológus: „Fra Angelicus Bilder sind Gebete." Fra Filippo Lippi, a kamalduli szerzetes-festő négy képen is megörökíti a Szűzanyát, amint imádja az isteni Kisdedet. Hit, áhítat, szeretet ömlik el a Madonna arcán és taglejtésein. Legbájosabb képe az, melyen a Szűzanya egy erdő mélyén ájtatos imádásba merülve térdel az isteni Gyermek előtt (Firenze, Accademia di Belle Arti), fölötte az Atyaisten tárja ki karjait, s középen galamb képében a Szentlélek lebeg a Kisded fölött és aranysugarakat áraszt feléje. Botticelli elhagyva a profán Venus-festést, ecsetjét a Madonna lelki szépségének ábrázolására szentelte. Madonnáiban kis fájdalmas vonás észlelhető, de szép­séges áhítat, szűzies tisztaság, anyai szeretet ragyog arcukról. A szigorú kritikus kompozíció, anatómia és távlat szempontjából talán hibákat észlelhet e képeken, de a gyengéd finomság, nemes arcvonások, bájos, áhítatot ébresztő tekintet, a gondolat mélysége, bőven kárpótolnak a technikai hibákért. (Santa Famiglia, Firenze, Uffizi; La Vergine col Bambino ed Angeli, Firenze, Uffizi; La Vergine col Figlio, Milano, Museo Poldi Pezzoli és Paris Louvre.) Az Uffiziben őrzött, kerek alakú Madonna-képén a kritikusok kifogásolják, hogy Mária ölében tartván a Kisdedet, a Magnificatot tollal írja egy bekötött könyvbe. Ez valóban súlyos­­ anachronizmus, mert a Magnificat himnusz Jézus szü­letése előtt hangzott el (Erzsébet látogatása alkal­mával), de a gondolat fensége és eredetisége elfeled­teti velünk az anachronizmust. A Rafael előtti festők műveit szemlélve eszembe jut Joshua Reynolds angol festő véleménye, mely nagy arany betűkkel ékesíti a londoni National Gallery XV. századi olasz termét: „These works that stood the test of ages, claim to respect and veneration, that no modern can pretend." „Ezek a művek, melyek századok ízlését kibírták, oly tiszteletre és hódolatra tartanak igényt, amelyet egy modern mű sem kívánhat." Pinturicchio Madonna képe (Vatikán) már jelzi az átmenetet a praerafaelita festőktől a reneszánsz nagy mesterei felé. Addig, míg a praerafaelita festészet fel­emelte a Madonnát a földöntúli magasba, az átszelle­mült szférába, a késői reneszánsz lehozza a földre és földi szépséget kölcsönöz neki. Tökéletes anatómiai tudás, a távlat mesteri kezelése, a kifogástalan kép­­szerkesztés, a színek bámulatos összhangja, a női és gyermeki szépség minden bája jellemzik a reneszánsz legnagyobb festőjét, Rafaelt. Akár a „Fátyolos Madonnát" (Páris, Louvre) és a „Szép kertésznőt" (Páris, Louvre), akár a „Zöldben ülő Madonnát" (Bécs, Kunsth. Mus.), vagy a „Stiglices Madonnát" (Madonna del Cardellino, Firenze, Uffizi), akár a „Madonna del Granduca"-t, vagy a közszeretetben álló „Madonna della Seggiolat" (Firenze, Pitti), akár a „Madonna Tempi"-t (München) szemléljük, elgyönyörködünk bennük s igazat adunk Pietro Bembo bíbornoknak, aki a nagy festőt sírversé­ben így jellemezte: lile hic est Rafael timuit quo sospite vinci Rerum magna parens et mor­ente mori. Ez az a Rafael, kitől míg élt, félt a természet Hogy legyőzetik s vele ő is kimúl. 98

Next