Szépművészet 4. (1943)
1943 / 9. szám - Kiss Pál: Marosvásárhely
162 érzés, amely Nagybánya XIV. századi ércpecsétjének köriratában nyert szép kifejezést: „A polgárok egymásiránti szeretete a város legfőbb alapköve.“ Mindehhez aztán még hozzá kell tenni, hogy ez a szellem egyáltalán nem világpolgári, hanem sajátosan népi gyökerű: az erdélyi magyar nép és székelység józan emberiessége, szabadságszeretete — írja a népi Darvas József. A temetőben egy mohos, málló sírkövön ezt a feliratot találtam: „Virág Dániel Tanátsnok emlékének hódolók emelének fel sírkőnek, hogy mongyam a jövendőnek: sem magát, sem embereket, tsupán az Embert (nagy E-vel) szerette Óriás lelkiismeretet hordozott lelke nyugszik itt s biztosít a vallásos hit, hogy ő most a mennyben Polgár. 1784-ben Jan. 3-án. Meghalt 1831-ben Szept. 5-én.“ A városban mindenütt annak a szellemnek az ízét érzem, amely az embert még nagy E-vel írta s úgy is hitt benne. Annak a szellemnek szép hagyományait érzem, amelynek a polgár cím olyan sokat jelentett, hogy még a mennyben is az akart maradni. — Ez a vásárhelyi szellem és magatartás, az erdélyiség típusa, a kicsiségnek és nagyrahivatottságnak sajátos öntudata egy lelkiötvözetben. Az igazi vásárhelyi ember szereti a maga kicsi házát, s benne szívesen látja a vendéget, a csendes utcácskát, az élet meghitt családias örömeit, az intim társaságot, az egymással való halk évődést, a bizalmas körben szikrázó tréfálkozást. Tegyünk ezek után úgy, mint két évtizeden át az erdélyi magyar írók: meneküljünk a múltba, a város regényes kisszerűségébe, régi képek világába. Pedig olyan szép a Somostető magasságából az újnak a levelezőlap látképe. E barátságos magasból szép és nyugtalanító látvány, amint a parasztból úz lesz, ahogy a kunyhó a város szívéig palotává nő s a búzatartóról és aszályette sarjútábláról aszfaltra surran át a napfény. Az alaposabb szemlélő hamar észreveszi, hogy a városból talán még szebb, ami a múltból maradt vissza. Marosvásárhelyt a középkorban a hit, azután az egyház építette, legutóbbi polgárainak életrevalósága, esze, ereje, lendülete. Nem óhajok és álmok, de tettek és valóságok sugároztak innen szét a Kárpáti medencére. S ma mindez jelképesen az öreg vártemplomhoz tapad s így történelmi múltról a legtöbbet tud mesélni, a várdombon emelkedvén a környező hegyek magasságáig. Egyszerre csak megszólalnak a kövek és a múlt kezdi magyarázni a jelent. A reformáció előtt még a katolikusokat szolgálta, s félezer éven át sok embervér hullott körülötte, míg Nagy Lajos ittjártakor már Zékesvásárhelynek emlegetett Forum Siculorumstratégiai helyből, ahol a székelyek ökrökkel adóztak, a mai kisiparos és iskolavárossá kerekedett. 1571-ben a három nemzet mellett a négy keresztény vallás szabad gyakorlatát mondották ki itt, holott egy év múlva Franciaország még Szent Bertalan éjtszakáját rendezett. Négyszáz év múlva a „Vásárhelyi Találkozón“ először fordult elő a magyar kisebbség történetében, hogy egyenrangú félként tárgyalt minden magyar réteg, párt és felekezet ifjú szószólója. Századok viharai újra meg újra megpróbálták, falait ellenség és tűzvész pusztította, de Anteuszként mindannyiszor még időtállóbb lett. Látta a szűcsmester portai követ Borsos Tamást, ki a várat építteti, szabad királyi rangot szerez és a Marosvásárhely nevet (1616). Látta Apafi megválasztását, II. Rákóczi Ferenc személyében az utolsó fejedelmi beiktatást, 37 országgyűlést, 1849-ben a kollégiumi diákság és a mesterlegények által elpáholt cseh várőrséget. Ellenszegülés nélkül nézte végig Török, Horváth és Gálfi vértanúhalálát, s itt engedelmeskedett utoljára 1918-ban a székelység a pesti kormánynak, hogy Erdély román megszállásakor minden vérontást kerüljön el. Nem is kell Nagy Szabó Ferenc krónikáját elolvasni, a modern és tudománytalan szem is ráhibáz a régi, patinás szépségekre, hogy a vártemplom tornya négy aprót fiadzott, hogy magyar gótika legyen belőle, úgy fogadta a szívébe örökre magyarnak az őslakosság a katolikus templomok, a Teleki-ház, a Toldalagi-ház, a Királyi Tábla, a Kőlábak, a Teleki-téka barokját és empireját. Mint örökzöld a falat, úgy lepi el a monda ezeket az épületeket, melyek régiek, szépek és történelmet láttak. Vásárhely múltja, történelmisége jelenének kialakításában a legfőbb tényező volt. A Telekiház ma is úgy áll, mint 1849 júliusában s önkéntelenül is bepillant kapuján az ismerős, hogy nem látja-e meg Bem tábornokot, aki itt hált az éjjel s innen ment Segesvárra. A Kőlábakról Tabéry Géza énekelt a Bolyai regényben, a Szarvasbikában, a Görög-ház pedig Petőfire emlékeztet, ki lázas utolsó napjait töltötte itt, s a félezeréves vár helyéről Jókai készített vázlatokat. Ezek az épületek és fényes elmék, kik eddig csak hideg szimbólumok voltak, az új időkben élő valósággá válva, napról-napra beleszóltak küzdelmeinkbe, sugalmazóinkká, irányítóinkká váltak. A magyar városok történetében az jelöl megkülönböztető helyet Marosvásárhelynek, hogy a köztudatban leginkább a városépítő polgármester, Bernády György Marosvásárhelye él. Ha arra akad is példa, hogy egy általános pusztulás, árvíz vagy tűzvész után a város szebb legyen, mint volt, vagy meggazdagodva hirtelen fejlődésnek induljon, arról aligha beszélhetünk más várossal kapcsolatban, hogy külső körülmények kényszerítő hatása nélkül, a város polgárságának akaratából — igaz, hogy egy vezető egyéniség sugalmazására — házsorokat romboljanak le, utcákat nyissanak, tereket teremtsenek. Johann Conrad von Weiss császári mérnök és alezredes művében 1735-ben festett táj- és városképei