Szépművészet 4. (1943)
1943 / 2. szám - Művészeti élet
A művész ott végződik, ahol végetérnek a problémák. Hangsúlyozzuk, hogy ez a sokféleség nem valami önmaga-keresés, de örömös, büszke, magabízó és a játékosságig könnyű (könnyűnek látszó) munka, melynek alapja a tökéletes felkészültség. Vannak szobrai, melyek naturalisztikusak, vannak egyiptomi ízűek, vannak stilizáltak, meg impresszionisztikusak, Simayra, Minne-re, sőt Archipenko-ra emlékeztet, van köztük monumentálisan szűkszavú síkokba foglalt, van gótikus, van modern egyszerűségre törekvő és van egy L-betűs initiáléra emlékeztető, aszketikusan finomra alakított Szent Ferenc. A genius loci, a genius Transsilvaniae legjobban két erősen quattrocentus alkotásán, a bukaresti keresztes nővérek intézetének kapujához készített dombormű-csoportján, illetve a moroeni szanatórium emléktábláján nyilatkozik meg. Művészetének sokféle számlálója alá egy összetett mennyiséget: a szeretetet, a stílusérzéket, a tudást és az erőt kell írnunk. Reméljük, hogy a Budapesten először bemutatkozó Tasnádi Fekete Józsefet hazája éppúgy meg fogja becsülni, mint ahogy megbecsülte — idegen, sőt nem szeretett idegen volta ellenére — a megszállás idejében Románia. Halasi Horváth István pasztelljei erdélyi, ösztöndíjas útjának eredményei. Művészetének összetevői: drágakő ragyogású, tiszta színek, gondos, tökéletes rajz és meleg szívvel átérzett hangulat. Üde levegőjű képei mind olyanok, mint egy-egy lelkesen kitárt karral elmondott, rajongó költemény a szépséges természethez, melyet átírni, absztrakt formákba transzponálni, szentségtörésnek látszik előtte. Képein pazar a színpompa (még a szürkehangulatúakon is), rikoltó szín még sincs egyik művén sem. Naturalista, de naturalizmusa áhitatos, alázatos, tiszta. Egészen más egyéniség Kutassy Imre. Rippl-Rónain és Iványi-Grünwaldon át találta meg önmagát. Ez az „önmaga44 zárkózott, se gyönyörködtetésre, se népszerűségre nem törekvő, egészen magának, a maga érzéseinek élő, elmélyedő lélek. Képeit nem kint a szabadban festi, ott csak magába szívja a benyomásokat s aztán otthon éli át a látottakat. Szereti a szomorú színeket, a sötét, komor hangulatokat, megrázó egyszerűséggel szószólója az élet kitaszítottjainak, halk, bánatos hangja csak ritkán erősödik vakmerően fölharsanó kiáltássá („Duna44). Markup Bélát nem kell bemutatnunk. Régi, nagynevű mestere kőnek, bronznak, bronznál is keményebb veretű egyénisége. Elsőrendű figuralista-voltán kívül kitűnő ismerője és — bronzon, kövön, porcellánon át — megszólaltatója az állatok világának. Felesleges felsorolnunk itt kiállított, magas művészi szintű, jellemző erővel teljes arcképszobrait és remekbe mintázott állatalakjait; igazi mestermunkák. A Műteremben egy rokonszenves művészetű, költeményeit ecsettel festő, poéta lépett a közönség elé. Olaszy Sándor — akárcsak Halasi Horváth — a természet szépségének valósághoz hű ábrázolására, a természet szépségeinek ,a sérthetetlenség 44-ére, tehát transzponálhatatlanságára esküszik. Előbbi művésztől mégis erősen különbözik, annak lírikus hajlandóságával szemben szereti a természeti jelenségek közül a drámai hatásúakat, a sűrű fák alatt terjengő homályt, a ködös, sejtelmes messzeségeket, különösen a váratlan, szinte megdöbbentő színellentétek hatását, mint például az „Aranylombok44 című képén, így aztán Olaszy Sándor — bár saját szavai szerint mindent, az utolsó ecsetvonásig, a szabadban fest meg, hogy „semmi el ne sikkadjon a közvetlen élményből44 — mégsem nevezhető nyers naturalistának. Arcképei közül kitűnőek azok, melyeket nem a filmszínházak részére (lehetőleg három napnál nem hosszabb határidőn belül) festett, de otthon, az ábrázolt modell külső és belső érdekességeiben való elmélyedés közepette. Ezek közül különösen Pálffy-Daun grófnő elegáns, könnyed előadású, mégis nagy iskolázottságot eláruló arcképe tetszett legjobban. Saját műtermében rendezte harmadik kiállítását Roisz Vilmos. Százharminc mű tanúskodik a művész termékenységéről s ez a tekintélyes szám — köztük óriási méretű kompozíciók hatalmas részletkartonjai — éppen nem megy a művészi színvonal rovására. Egyaránt érdekli tájkép, életkép, portrait, figurális kompozíció, akvarel, olaj, ceruza, szén- és rézkarc, elkezdve a pillanatnyi benyomások vászonra vetésén, a nagy kompozícióig (olykor Hodler-hatásokkal). Rajzlátású művész. Különösen a formák szerkezetisége érdekli s így lelkéhez legközelebb állanak azok a témák, melyeken épületek, gyárrészletek, géptermek, masinaszörnyetegek élik a maguk különös — piranesi-i — életét. Kompozíciói közül egy hangverseny-orgona, illetve az e mögé tervezett, 10X16 méteres üvegfestmény kartonja ragadott meg legjobban. Ezen a művén komoly ígéretet jelentő tehetségről tesz tanúságot. A Gömbös Gyula Diákotthon Múzeum utcai helyiségeiben a visszatért területek (Felvidék, Erdély, Délvidék) képzőművészeti főiskolai ifjúsága rendezett magas színvonalú kiállítást. Hogy valamennyien keresik még önmagukat, az természetes, de egypáran közel vannak az igazi út megtalálásához, így különösen Pleidell János, kinek biztos kézzel megalkotott „Festéktörő leány44 című műve igen figyelemre méltó tehetségre mutat. Önálló, eredeti utakon megy fölfelé Sárpataky László. Komoly és súlyos kompozícióin stilizáló archaizmus, arcképein pedig impresszionisztikus előadás között ingadozik Csicsutka Ferenc. Igazi tere a kompozíció lesz, melyen már eddig is értékes műveket alkotott. Kiemeljük továbbá — anélkül, hogy ezzel a meg nem nevezettek értékét kisebbíteni akarnák — Balaskó Nándort („Kelet44 című képe valami sajátságos, új-guineai archaizmus); Drócsai Imrét (éles, határozott színek); Erdős Tibort (sokat ígérő grafika); Farkas Andrást („Otthon anyámmal44); Kocsis Árpádot, Kovács Dénest és Lévay Tibort (mindhármuktól igen ügyes akvarelek). Erőteljes olajfestménnyel szerepel Moldován István, kitűnő krétarajzokkal Nónay Pál, becsületes tusrajzzal Pethes Endre, Van Gogh-os tusrajzzal Szabó György, olajfestményekkel, tus- és krétarajzokkal pedig a szintén tehetséges Zmeták Ernő. A Tamás-galériában a világot bejárt, de nálunk még nem ismert Konyovics Iván budapesti bemutatkozó kiállítását láttuk. A régi magyarországi, előkelő szerb famíliából származó művész származása ellenére szervesen hozzátartozik a magyar kultúrélethez. Művészi munkálkodását a benne mutatkozó sokféle hatás ellenére is erős egyéni íz jellemzi. A dekoratív hajlandóságából származó grafikus hatást ellensúlyozza az olaj festéktömegeknek szenvedélyes vászonra röpítése. Interieurjein néha olyan, mint egy harsogó hangú, haragos olajfestékvonalakkal gesztikuláló Rippl-Rónai, figurálisain olykor foldehatások mutatkoznak, egyik képén pedig Van Goghnak izgatottan kanyargó vonalai tanúskodnak alkotójuk művészi szenvedélyességéről. Képeinek elemeit szereti biztosan száguldó, fekete kontúrvonalakkal tagolni, mintha vastag ólomszalagok rabságába elemi erővel kényszerítene bele színes üvegeket. A festék pedig ömlik, árad a palettájáról, érezni, hogy mily gyönyörűséget jelent neki fiatalos nekilendüléssel verekedni fegyverével, az ecsettel. 31