Szépművészet 5. (1944)
1944 / 3. szám - Művészeti élet
Szobotka a kubizmus híveként kezdte művészi pályafutását, mely ma már egy síkon fut a legkiválóbbakéval. Ami kubista idejéből megmaradt benne és ami egyben bizonyítja, hogy régi felfogása nem volt affektált, de őszinte hittel teli keresés, az a konstrukció szeretete. A természet lelkes anatómusaként szinte mintha lefejtené először a felszínt, hogy beléje tekinthessen a föld, a talaj izomrendszerébe, elmerülten tanulmányozza a látható természet elemeinek logikus összefüggését, a természet csodálatos logikájával felépülő tájat. De mialatt a tájat leegyszerűsített síkokból felépíti, nem feledkezik meg a természet jelenségeiről sem — amit pedig az orthodox kubizmus elítélendő véletlennek tart —, a színről, a fényről és az ezek hatása alatt keletkező hangulatról se. A szín és a fény, éppúgy viszont a forma, elragadtatott élményt jelent számára, ahogy azt a napsugarakban fürdő „Erdőszéle“, a tüzes fénybe áztatott „Patak mentén“, a csupa fény-illatlevegő „Dunakanyar“, meg az üdítően levegős „Utca reggel“ meggyőzően bizonyítja. „Balaton“ című pasztellje a szélkorbácsoltató tökéletes lelki portréja. Szandai Sándort ez a kiállítása még előnyösebben mutatja be, mint az ALKOTÁS-ban rendezett tavalyi gyűjteménye. Kitűnő készültségéről tanúskodnak portréi — különösen az egyszerűen mintázott „Leánykafej“, míg figurálisai érdekes stílustörekvéseiről számolnak be. Egészen új mondanivalói vannak. Művészi rokonszenve mintha a néger plasztika felé vonzaná, még érintetlen, ősi szépségeket talál benne. Ezekben a műveiben (pl. a vehemens mozgású lovon nyargaló „Lovas“, meg a két „Labdázó“) erős etnográfiai mellékízük ellenére, minden csupa izgalmas érdekesség. Érezni rajtuk Symbabye csodálatosan szép primitívségét és azt, hogy a művész nem utánzott, de átélt valamit. A TAMÁS GALÉRIÁ-ban is két művész, egy szobrász és egy festő együttesen állította ki gyűjteményét. A szobrászt, Andrássy-Kurta Jánost nem kell bemutatnunk, a szónak legszorosabb, legnemesebb és legstílusosabb értelmében „lapidáris“ szobrait jól ismeri a magyar műértő közönség. Kitűnően ért az anyag nyelvén, ahogy erről bronz, terrakotta, de különösen mészkő, márvány és gránit szobrai tanúskodnak. A márványnál lágyan simulnak egymásba a formák, a mészkőszobrok robusztusak, míg az andezit szobor a maga mesteri szűkszavúságával még fokozza a monumentális hatást. Boross Géza fiatal művész, e kiállítás első bemutatkozása a fővárosban. Szürrealista múlt után érkezett el művészetének mai állomásához. Ez a szürrealista múlt nemcsak ifjúi titánkodást jelentett nála, de teljes felszabadulást az iskola magától értetődő naturalizmusa alól, leszámolást, tehermentesítést, hogy minden mástól kapottat levetve, elinduljon a maga útja, a maga céljai felé. Megragadó érezni az alkotás, a teremtés gyönyörűségét ezeken a fiatalos erővel teli vásznakon, melyeknek lelkes, ifjúi erejét nem töri meg színeinek drámai komorsága. „Őszi napsütés“ című képe hatásos kontrasztokon épül fel. „Krumpliszedők“ és „Bányász“ című művein komponáló készsége is megmutatkozik; az alakokat mozdulatban, foltban, rajzban formás egységbe foglalja, a kép az összes elemet, formát, színt, fényt tökéletesen összehangolja. Nagyon hatásos alkotások a szürke-zöld tónusú „Szegény aszszony“, a mély, sötét színekre hangszerelt „Cigányleány“, egy — Vaszary módján és erejével megrajzolt — csendélet, meg a címét kitűnően kifejező „Fényözön“. Az ALKOTÁSban Gáborjáni Szabó Kálmán, Kovács Béla festők és Tasnádi-Fekete József szobrász állítottak ki. Szabó Kálmán mint grafikus indult erősen felfelé emelkedő útjára és igen számottevő eredményt ért el. Előadásában nem sok emlékeztet a grafikusra (talán az egyetlen, vonalszerűen előadott „Tehenek a füzesben“ című képét kivéve), inkább a látása, az erős, logikus kifejezőmódra való törekvése mutatja, hogy azelőtt nem az ecset, de a grafikus szerszám volt a fegyvere. Szabó Kálmán erős tehetsége festményein is megnyilatkozik. Egyforma készséggel kezeli a temperát és a vízfestést. Szemlélete a látottakat erőteljesen fogja össze, ami tárgyi GÁBORJÁNI SZABÓ KÁLMÁN : ASSZONY A PUSZTÁN. Tempera.