Szépművészet 5. (1944)

1944 / 3. szám - Művészeti élet

egy szerény és eseménytelen visszaemlékezés, talán túlságosan is szubjektív felidézésével szemben, amely­ből nem is annyira Szinyei nagyságának és művészi dicsőségének kell kiderülnie, mint inkább ama hó­dolat és bámulat örömujjongásának, amely abban a szerencsében részesülhet, hogy egyszer alkalmas he­lyen és időben, megértő szívek előtt szavakat ölt­­hetett. Talán másodéves lehettem, azon a nyáreleji na­pon, amikor a Főiskolán, már mindannyian egy kicsit a közeledő vakáció terveivel foglalkoztunk és én egyik tanárunk útján azt az üzenetet kaptam, hogy jelentkezzem ekkor meg ekkor, nem kevesebb, mint Szinyei Merse Pál lakásán. Képzelhető az a belső izgalom, mellyel a hírt vettem. Magamfajta ifjú titán lelkében azonnal felnyíltak a képzelet zsilipjei. A Bálvány­ utcai lakásra vezető úton, kö­vetkező lehetőségek fantasztikus képei peregtek le képzeletemben: a Mester magához hivat, hogy sze­mélyesen fejezze ki előttem tehetségem iránti elisme­rését, melyet iskolai munkámban nyilván felismert. Vagy valami szép, nagy utazási ösztöndíj adomá­nyozását hozza személyesen tudtomra és még mű­vészi tanácsokkal is ellát útravalóul. De lehet az is, hogy a Mester meghív nyárra maga mellé famu­­lusnak, miután megállapította, hogy a Főiskolán én mutatkozom erre legalkalmasabbnak . . . Nos hát, a valóságban persze mindebből semmi sem lett,­­ illetve, a valóság és képzelet megszokott arányában, egy kicsit mindegyikből valami. Igaz, hogy nem a tehetségemet dicsérte meg, de valamit mégis csak jelentett számomra, hogy éppen engem hivatott. Igaz az is, hogy nem ösztöndíjról volt szó, de utazás volt a dologban, hacsak Fonyódra is; és végül igaz az is, hogy nem famulusnak hívott oda, de mégis családi környezetbe invitált meg a két csintalan unoka mellé­k­őrzőül. Itt köszönöm meg nektek, Pali és Félix, hogy olyan vásott srácok voltatok, így jutottam én el hozzátok egy nyáron pár hétre és lettem egy egész életre szóló élménnyel gazdagabb. Különben azt hi­szem, őrzői feladatomnak kellő mértékben eleget is tettem, mert derék férfiakká, sőt tisztes család­apákká nevekedtetek azóta, ami a mellett bizonyít, miszerint sikerült benneteket megakadályoznom ab­ban, hogy a fonyódi szirtről legurítsátok egymást. Tanulgatnunk, ú. n. komoly dolgokkal is foglalkoz­nunk kellett volna, de ezt lehetőleg mindig más­napra halasztottuk. Az is feladatom volt, hogy ügyeljek reátok, ne menjetek túlságosan messze a mély vízbe. Ma bevallom nektek, ezt a rendelke­zést annál is komolyabban vettem, s szigorúan be­­tarttattam veletek, mivel én akkor még nem tud­tam úszni . . . Bocsássák meg a szülők utólag ezt a kis svihákságnak is beillő leplezést, de nem kérdez­tek ki erre nézve, bevallásával viszont túl nagy tétet kockáztattam volna és végül a baj úgysem lett belőle. A Bálvány­ utcai jelentkezés lefolyásáról külön­ben csak egy mozzanat maradt igazában emlékeze­tembe rögződve. Az egész tárgyalás alatt le nem tudtam venni szemem egy, a mesterről készült Rippl-arcképről, melynek felirata ez volt: „Pali bácsit — Pali bácsinak■“ Akkor nem tudtam meg­szabadulni e felirat, enyhén szólva, különösségének víziójától, pedig hol volt ez még a későbbi Ripplis képcímek mögött­, teszem azt, az a magányos In­terieur, melynek címe „Piacsek bácsi kiment a szo­bából“ . . . Minden családi környezetnek megvannak íratlan törvényei, ahány ház, annyi szokás alapon, így a Szinyei-család tízparancsolatának legelseje ez volt, „művészetről pedig nem beszélünk“. Ezt Fonyódra érkezve azonnal tudomásul is vettem és egész ott­­tartózkodásom idején, azt hiszem, pontosan be is tartottam. A második parancs arra vonatkozott, hogy a Mestert pedig a munkája helyén még távol­ról se zavarja senki. Tulajdon édes fiának is csak lopva sikerült itt-ott egy-egy orozva készült fel­vételt elsütni, mely a Mestert munka közben ábrá­zolta. Sokan csodálják még ma is, hogy Szinyei Merse Pál családtagjai oly aránylag kevés személyi dokumentációval tudnak szolgálni a Mestert ille­tően. Nos hát én ezt nem csodálom. Szinyei Merse Pál idehaza annak idején nagyon szomorú tapaszta­latokat tehetett, különösen a vidéki társadalom mű­vészi hozzáértése tekintetében; nagyon korán ta­pasztalhatta azt a különbséget, mely az éltető és szükséges érdeklődés, meg a bénító, bántó és frivol kíváncsiság között van. Tilalomfát állított hát a művészet és a mindennapi élet közé, aminek a csa­ládtagok és szűkebb környezet gyöngéd és jogos érdeklődése is áldozatul esett. Szinyei Merse Pál a művész, ha dolgozott, már lelki alkatánál fogva is annyira megkívánta a területenkívüliséget, hogy egész ház környéke ezt a tilalmat visszhangozta. Az ember ezt annyira magába szívta, a kérdés tabu­volta annyira szuggesztív volt, hogy még évek múltán is hatása alatt állott. Talán így történhetett, hogy a mai napig én sem beszéltem fonyódi nya­ramról senkinek sem. Ha mégis olykor-olykor sikerült a Mestert szó­lásra bírni, az is, csak úgy este, a lámpa meghitt, családias fénykörében és akkor is csak valami ke­gyes, csalafinta léprecsalás, vagy valami leplezett provokáció formájában sikerülhetett. De ilyenkor is csak nagyon szűkszavú, tömör megnyilatkozások tőmondatai hangzottak el. Ugyanígy művészkörben, ha alkalmas beszédtárgy volt terítéken és megint csak valami kihívás szólaltatta őt meg. Ezek a tö­mör mondatok olyan súlyos monolit gránittöm­bökként álltak Szinyei egyéniségéből épült alapza­ton, hogy azt mondhatnám, egyenesen arra szület­tek, hogy szállóige formájában közkinccsé váljanak. Felesleges lenne idézni belőlük. Ismerjük valameny­­nyit. Egytől-egyig művészet­pszichológiai telitaláló­

Next