Szépművészet 5. (1944)
1944 / 3. szám - Művészeti élet
egy szerény és eseménytelen visszaemlékezés, talán túlságosan is szubjektív felidézésével szemben, amelyből nem is annyira Szinyei nagyságának és művészi dicsőségének kell kiderülnie, mint inkább ama hódolat és bámulat örömujjongásának, amely abban a szerencsében részesülhet, hogy egyszer alkalmas helyen és időben, megértő szívek előtt szavakat ölthetett. Talán másodéves lehettem, azon a nyáreleji napon, amikor a Főiskolán, már mindannyian egy kicsit a közeledő vakáció terveivel foglalkoztunk és én egyik tanárunk útján azt az üzenetet kaptam, hogy jelentkezzem ekkor meg ekkor, nem kevesebb, mint Szinyei Merse Pál lakásán. Képzelhető az a belső izgalom, mellyel a hírt vettem. Magamfajta ifjú titán lelkében azonnal felnyíltak a képzelet zsilipjei. A Bálvány utcai lakásra vezető úton, következő lehetőségek fantasztikus képei peregtek le képzeletemben: a Mester magához hivat, hogy személyesen fejezze ki előttem tehetségem iránti elismerését, melyet iskolai munkámban nyilván felismert. Vagy valami szép, nagy utazási ösztöndíj adományozását hozza személyesen tudtomra és még művészi tanácsokkal is ellát útravalóul. De lehet az is, hogy a Mester meghív nyárra maga mellé famulusnak, miután megállapította, hogy a Főiskolán én mutatkozom erre legalkalmasabbnak . . . Nos hát, a valóságban persze mindebből semmi sem lett, illetve, a valóság és képzelet megszokott arányában, egy kicsit mindegyikből valami. Igaz, hogy nem a tehetségemet dicsérte meg, de valamit mégis csak jelentett számomra, hogy éppen engem hivatott. Igaz az is, hogy nem ösztöndíjról volt szó, de utazás volt a dologban, hacsak Fonyódra is; és végül igaz az is, hogy nem famulusnak hívott oda, de mégis családi környezetbe invitált meg a két csintalan unoka mellékőrzőül. Itt köszönöm meg nektek, Pali és Félix, hogy olyan vásott srácok voltatok, így jutottam én el hozzátok egy nyáron pár hétre és lettem egy egész életre szóló élménnyel gazdagabb. Különben azt hiszem, őrzői feladatomnak kellő mértékben eleget is tettem, mert derék férfiakká, sőt tisztes családapákká nevekedtetek azóta, ami a mellett bizonyít, miszerint sikerült benneteket megakadályoznom abban, hogy a fonyódi szirtről legurítsátok egymást. Tanulgatnunk, ú. n. komoly dolgokkal is foglalkoznunk kellett volna, de ezt lehetőleg mindig másnapra halasztottuk. Az is feladatom volt, hogy ügyeljek reátok, ne menjetek túlságosan messze a mély vízbe. Ma bevallom nektek, ezt a rendelkezést annál is komolyabban vettem, s szigorúan betarttattam veletek, mivel én akkor még nem tudtam úszni . . . Bocsássák meg a szülők utólag ezt a kis svihákságnak is beillő leplezést, de nem kérdeztek ki erre nézve, bevallásával viszont túl nagy tétet kockáztattam volna és végül a baj úgysem lett belőle. A Bálvány utcai jelentkezés lefolyásáról különben csak egy mozzanat maradt igazában emlékezetembe rögződve. Az egész tárgyalás alatt le nem tudtam venni szemem egy, a mesterről készült Rippl-arcképről, melynek felirata ez volt: „Pali bácsit — Pali bácsinak■“ Akkor nem tudtam megszabadulni e felirat, enyhén szólva, különösségének víziójától, pedig hol volt ez még a későbbi Ripplis képcímek mögött, teszem azt, az a magányos Interieur, melynek címe „Piacsek bácsi kiment a szobából“ . . . Minden családi környezetnek megvannak íratlan törvényei, ahány ház, annyi szokás alapon, így a Szinyei-család tízparancsolatának legelseje ez volt, „művészetről pedig nem beszélünk“. Ezt Fonyódra érkezve azonnal tudomásul is vettem és egész otttartózkodásom idején, azt hiszem, pontosan be is tartottam. A második parancs arra vonatkozott, hogy a Mestert pedig a munkája helyén még távolról se zavarja senki. Tulajdon édes fiának is csak lopva sikerült itt-ott egy-egy orozva készült felvételt elsütni, mely a Mestert munka közben ábrázolta. Sokan csodálják még ma is, hogy Szinyei Merse Pál családtagjai oly aránylag kevés személyi dokumentációval tudnak szolgálni a Mestert illetően. Nos hát én ezt nem csodálom. Szinyei Merse Pál idehaza annak idején nagyon szomorú tapasztalatokat tehetett, különösen a vidéki társadalom művészi hozzáértése tekintetében; nagyon korán tapasztalhatta azt a különbséget, mely az éltető és szükséges érdeklődés, meg a bénító, bántó és frivol kíváncsiság között van. Tilalomfát állított hát a művészet és a mindennapi élet közé, aminek a családtagok és szűkebb környezet gyöngéd és jogos érdeklődése is áldozatul esett. Szinyei Merse Pál a művész, ha dolgozott, már lelki alkatánál fogva is annyira megkívánta a területenkívüliséget, hogy egész ház környéke ezt a tilalmat visszhangozta. Az ember ezt annyira magába szívta, a kérdés tabuvolta annyira szuggesztív volt, hogy még évek múltán is hatása alatt állott. Talán így történhetett, hogy a mai napig én sem beszéltem fonyódi nyaramról senkinek sem. Ha mégis olykor-olykor sikerült a Mestert szólásra bírni, az is, csak úgy este, a lámpa meghitt, családias fénykörében és akkor is csak valami kegyes, csalafinta léprecsalás, vagy valami leplezett provokáció formájában sikerülhetett. De ilyenkor is csak nagyon szűkszavú, tömör megnyilatkozások tőmondatai hangzottak el. Ugyanígy művészkörben, ha alkalmas beszédtárgy volt terítéken és megint csak valami kihívás szólaltatta őt meg. Ezek a tömör mondatok olyan súlyos monolit gránittömbökként álltak Szinyei egyéniségéből épült alapzaton, hogy azt mondhatnám, egyenesen arra születtek, hogy szállóige formájában közkinccsé váljanak. Felesleges lenne idézni belőlük. Ismerjük valamenynyit. Egytől-egyig művészetpszichológiai telitaláló