Szépművészet 5. (1944)
1944 / 1. szám - Művészeti élet
a környező országokat, amelyek ellenünk szövetkeztek. Nem önámítás az sem, de botorság, önmagunk lebecsülése volna, ha elhallgatnók, hogy modern egyházművészetünk a legtehetségesebb s a legtevékenyebb Európában, amiről egyhangúan elismert bizonyságot tettünk a római nemzetközi egyházművészeti kiállításon. A korszerű művészet egyik legfontosabb, a jövő útjára élesen rávilágító törekvésének, a monumentális festészetnek terén is nagyszerű eredményeket mutathatunk fel. A legkiválóbb olasz kritikus, Ugo Oretti, egyébként az olasz-francia szellemi szövetség élharcosa, az Amitié franco-italienne elnöke írta egyik kritikájában, hogy Európának ma három legkiválóbb freskófestője a francia Maurice Denis, az olasz Severini és a magyar Aba-Novák. A fiatalon elhúnyt zseniális magyar művész Velencében 12 nemzet művészeinek versenyén nyerte el a festészeti nagydíjat, Párisban a grand prix-t. Meggyőződésünk szerint a jövőben a monumentális festészetnek és szobrászatnak, freskónak, mozaiknak különleges szerep fog jutni. Erre mutat a francia, az olasz és a német művészet útja egyaránt. Aba-Novák kezéből kihullott az ecset, de azóta is, az ő kezdeményezése nyomán, Kontuly, Molnár, Medveczky, Jeges, Pekáry s remek győri freskóival legújabban Szőnyi, a szobrászok közt élükön Medgyessyvel és Pátzayval Borbereki, Boda, Szomor, Kerényi, Kotsis stb. a jövőt jelző oly műveket alkottak, amelyek bizonyára Illyés megnyugtatására is, nem fogják rontani „hírünket a világban“. Grafikánk jó hírnevét sem kell féltenünk, tessék csak kézbe venni Aba-Novák, Patkó, Szőnyi, Istókovits, Varga Nándor rézkarcait, Molnár C. Pál tündéri fametszeteit. Nem hinnők azt sem, hogy Elekfy Jenőnél jobb akvarellista volna ma öreg kontinensünkön. Nem puszta dicsekvés az sem, ha iparművészeink külföldi sikereire hivatkozunk. Alig van ma Európában, aki chartres-i szépségű üvegfestményeivel annyi külföldi kitüntetést gyűjtött volna, mint Árkayné Sztehló Lily, s az agyag művészetében sem sokan vetekedhetnek Gorkával és Gádorral, zománcban Sz. Molnár Máriával és Ochrutzky Erzsébettel, üvegben Báthory Júliával, s — ha sorban utolsóknak kerültek is, érdemben az elsők közt a helyük — a fonál művészetében Ferenczy Noémival és Pekáry Istvánnal, a színpadi díszítésben Oláh Gusztávval. Művészeink a külföldön nemcsak a saját homlokukat övezték babérral, hanem segítői voltak az egyetemes magyar ügynek, oly időben, midőn nemzetközi politikánk csak nehezen tudta áttörni a gyűlölet szorító gyűrűjét. Még csak egy, jellemző példát idézek a legnehezebb időkből. Azokban a hónapokban, midőn a szerencsétlen frank-ügy vetett ránk árnyékot s okozott súlyos diplomáciai nehézségeket, a háború után rendezett első nagy nemzetközi kiállításon, a Milánó-monzai iparművészeti kiállításon, amelyre művészeink, a mostoha helyzet ellenére is teljes fegyverzetben vonultak fel, a legnagyobb anyaggal szereplő olaszok után a legtöbb, szám szerint 23 díjat nyertünk el, megelőzve a díjazások sorrendjében az angolokat, franciákat, németeket, belgákat, svédeket stb. Ugyanakkor, az akkori ellenségeinktől sok más tekintetben favorizált románok egyetlen díjat kaptak: az erdélyi magyar népművészetért. A legsötétebb éjtszakában is voltak barátaink. Midőn a párisi ú. n. béketárgyalások idején összeszorított fogakkal, megalázva, tehetetlenül ültünk a Chateau de Madridban, abban a reményben, hogy meghallgatják érveinket, a Gaulois-ban a kiváló francia író, Jérôme Thauraud, az 1900-as első években az Eötvös-kollégium tanára emelt szót mellettünk, hivatkozva a magyar kultúra értékeire s emlékeztetve arra, hogy a déli harangszó világszerte a magyaroknak a kereszténység védelmében aratott nándorfehérvári győzelme emlékére csendül meg. S ha a szörnyű trianoni békepontok, a tervezett szöveg megváltoztatásával nem nyúltak kulturális javainkhoz, nem adtak helyt a műkincseinkre irányuló kapzsi vágynak, abban része van Thauraud felszólalása mellett — amint az ma már nem titok — olasz barátainknak is. A borulatban ez volt az első fénysugár. Thauraud később a legtekintélyesebb francia folyóiratban, a Revue des deux Mondes-ban okmányokkal bizonyította, hogy Magyarországot semmikép sem terhelte a háború megindításának felelőssége. Azóta megsokszorozódott külföldi barátaink száma s ha Illyés Gyula nem találkozott velük, az a tényen nem változtat, s legfeljebb arra mutat, hogy rosszul választotta meg társaságát. A neves cikkíró számonkéri külföldi ösztöndíjasainktól: „hol vannak, mit tudnak felmutatni?“ E helyütt csak a művész-ösztöndíjasokról szólva, elég lesz néhánynak nevét felsorolni, hogy választ adjunk a kérdésre. Betűrendben: Aba-Novák, Basilides Barna, Emőd Aurél, Gáborjáni Szabó, Hinc, Istókovits, Jeges, Medveczky, Molnár C. Pál, Patkó, Pekáry, Szabó Vladimir, Szőnyi, a szobrász Boldogfai-Farkas, Borbereki, Buzi Barna, Csúcs, Grandtner, Ispánki, Madarassy, Pátzay, Vilt, az építészek sorából Árkay, Bardon, Korompai, az ifjabb Lechner, Rihmer stb., valamennyien a fiatalabb magyar művésznemzedék derékhadába tartoznak, s művészetünknek a külföldön is tiszteletet szereztek. Valóban elképesztő, érthetetlen, véresen igazságtalan, amit Illyés a legnagyobb magyar festőzseniről, Munkácsyról mond. Szószerinti „Évtizedekig emlegettük diadallal Munkácsy nevét. Aki még egyáltalában emlékezett a külföldön rá, az kellemetlenül húzta össze szemöldökét: arra emlékezett, hogy fogással, reklámmal és ünnepeltetéssel hogyan fogta el kora lángelméi elől a fényt, az elismerést az a különben jelentős — de az előbbiekkel egy napon sem említhető — müncheni [!] tehetség, akinek ma