Szépművészet 5. (1944)
1944 / 7. szám - Művészeti élet
pékét. Ezek közt a kevésrajzú, csupafény festmények közül legerősebb a „Fénykévék“ című pasztell, meg a zöld-sárga hangulatú „Emlék“, melyeken mintha minden anyag fénnyé olvadna és párhuzamos sávokban csurogna alá. Színei legtöbbször transzponáltak, mintha különböző színű fényszűrőkön vetődnének szemébe látomásai. A művész jövője sok reménnyel biztat, különösen azt az időt várjuk, amikor a saját lábán fog járni, mert hogy ez be fog következni, az bizonyos. Igen érdekes művészi egyéniséget tükröznek Hamza Tibor képei. A rokonszíneket szereti egyegy főtónus, főszín rajzos foltjába foglalni, szereti a szinte rikoltó — de mindig az ízlés, a választékos ízlés határain belül maradó — szín- és fényellentéteket, szereti az egészen sötét alakokra hátulróloldalról ráhullatni a világítást, úgy, hogy az alakokat egyik oldalon vastag vonalként kontúrozza körül a fény. Ez a legsötétebből szinte a tiszta fehérig világosodó tónusátmenet mégsem a plasztikát kívánja, de erősen átérzett, szinte a megdöbbenésig átérzett fény- és árnyékélmény képpé testesülése. Ezek a törekvései olykor plakátszerűvé egyszerűsítik képeit, melyek közül az „Uszály a Dnyeperen“, a művészre nagyon jellemző és nagyon érdekes „Téli árusok“ és az igen élénk fény-árnyék játékos „Vladimir-kolostor pópái“ tetszettek legjobban. Vitéz Pataky Ferenc a tárlatlátogatók régi és jó ismerőse. Kitűnő készültségű, nagyrahivatott, elmélyülő művész. Erős rajztudása és nagyszerű vonalérzéke elsőrendű grafikusi képességeket árul el, némely festményei (temperák) meg egyenesen úgy hatnak, mintha több dúcról készült, remek linóleum-metszetek volnának. Ez teszi különben nagyon egyénivé alkotásait, melyek előadási modora valahonnan nagyon messziről Aba-Novák művészetével tart rokonságot. Megragadóan szép alkotások a „Halász“, a „Tiroli festő“, az erősen magyaros „Boldogi templomozók“, a „Munka közben“, a „Voloscai kikötő“, a „Rézkaszálók“ című temperák, az ugyancsak temperával festett, rálátásos, fekete-fehér hangulatú „Kültelek“. Igen sikerült a nagy, biztos foltokkal papirosra dobott akvarellje, a „Tiroli utca“. Bánrévy Magda született illusztráló, minden műve olyan, mintha nagyon szép, halk szavú mesét mondana könnyedén gördülő vonalaival, fülbemászó akkordokat csendítő színeivel. Képei színben, vonalban egyszerre születő látomások, csak egy-két műve van, melyet rajzban képzelt el, hogy aztán a vonalak határolta térrészeket vízfestékkel kitöltse. Utóbbi képei láttára Carl Larssonra kellett gondolnunk, másoknál viszont a kiváló angol illusztrátorokra, Rackham Arthurra, Annie Frenchre, anélkül azonban, hogy a művésznő értékét ezzel csökkenteni akarnák. Jól rajzol és jó akvarellista, amint azt egyrészt sikerült ceruzarajzai, másrészt karakteres, vízfestésű arcképei bizonyítják. RÓNAY KÁZMÉR WÄLDER GYULA : 1883—1944 A művészetek örök harcot vívnak az anyaggal, melyben megtestesülnek. Míg a festészetnek és a szobrászatnak elsősorban szellemi igényeket kell kielégítenie, addig az építőművészet a megvalósulás útján szemben áll az élet legkülönbözőbb materiális igényével. Az utóbbi évtizedekben világszerte sokan és meglehetősen hangosan hirdették, hogy az építészet feladata nem is más, mint materiális szükségletek kielégítése. Hirdették a racionális építészet egyedüli létjogosultságát, a célszerűség, a gazdaságosság, az anyagkihasználás elvének egyeduralmát. Annyira materiális korlátok közé szorították az építészetet, hogy szinte megtagadták tőle a művészetekhez tartozását. Halálra ítélték az ornamentikát és múzeumba száműzték a történelmi stílusok legkisebb porcikáját is. Lázasan, ezer akadályon és tévedésen keresztül szívósan akartak a régitől teljesen elszakadva új építészetet teremteni. Wälder Gyula, mint építész, és mint tanár, nem ennek a forradalmi építészetnek volt a képviselője. Épületei nem abban a gondolatban fogantak, hogy a bennük folyó életnek a legújabb elvek szerint megfeleljenek, felépítésük jellegét nem a legmerészebb szerkezetek és az anyaiak legteljesebb kihasználása utáni törekvés adta meg. Épületeiből nem a hidegen gondolkodó és számító mérnöki elme sugárzik, hanem a bárok építőművészet formavilágának őszinte átélése és egyéni átöntésének öröme. Nála a barokkos architektúra nem idegen világ utánzása, hanem legsajátabb tulajdona. Wälder Gyula egy letűnő korszak legkitűnőbb nagyjai közé tartozik, mint az eklekticizmus késői mestere. Ő maga is sokszor mondotta, hogy a „magyar barokot“ akarja megteremteni. Építészi működésének indulásakor, az 1910 20-as években készített tervein — Gyöngyösön lakóházak, Balassagyarmaton múzeum, Besztercén erdőigazgatóság — még a szecesszió nyomait találjuk. A Margitszigetre tervezett klubházak tervein pedig az angol kastélyok romantikája az uralkodó jelleg. E sajátságokat azonban hamar leveti, talán éppen az olaszországi tartózkodása, ókori tanulmányai és a pozsonyi és egri bárok és zopf épületek tanulmányozása, felmérési rajzainak elkészítése kapcsán. Fejlődésének e korszaka után létesült épületei — mint a gyöngyösi bank- és tűzoltólaktanya, a budapesti Akácfa utcai Beszkárt székház és a Pénzintézeti Központ épületének meg nem valósult terve — inkább a szigorúbb és keményebb zopf, mint a puha bárok jellegét viselik magukon. További fejlődésében mindinkább feloldódik architektúrájának keménysége. Az átmenetet legjobban a miskolci kereskedelmi- és zeneiskola épülete mu