Szépművészet 5. (1944)
1944 / 9. szám - Dercsényi Dezső: A váci székesegyház Maulbertsch-freskói
habarcs lenyomatai tapadtak rá. A téglafal tartására több helyen falkötő vasakat illesztettek be, négy helyen pedig mélyebben bekötötték a falba, amivel mintegy fél négyzetméternyi részen elpusztították a freskót. Szerencsére ezek a sérült helyek kompozíció szempontjából jelentéktelenek voltak. A téglafal építésekor tehát aránylag óvatosan bántak a freskóval, mintha számítottak volna arra, hogy Maulbertsche remekműve egykor újra napvilágra kerül. Érdekes megemlíteni, hogy a téglafal fugáiból kiszivárgott és a freskóra tapadt mészhabarcs oly szabályos alakot öltött, hogy a felületes szemlélő, különösen, ha csak fényképről látja a falképet, könnyen azt hihette: ezeken a részeken a freskónak csak roncsai maradtak meg. Csak a helyszínen, s ott is közvetlen közelről lehetett látni, hogy a habarcsréteg alatt a falkép összefüggő egész, majdnem sértetlen. A kibontott falkép restaurálását a Műemlékek Orsz. Bizottsága Kákay Szabó Györgyre, a Szépművészeti Múzeum főkonzervátorára bízta, aki feladatának minden tekintetben a legjobban megfelelt. Bár kiváló szaktudását és nagy gyakorlatát eddig inkább vászon- és táblaképeken, valamint középkori freskón mutatta be, váci munkájával beigazolta, hogy ugyanoly kitűnően ért a barokk freskók restaurálásához is, Kákay Szabó György mindenekelőtt letisztította a freskót. Bár a falkép legtöbb helyen valódi freskónak bizonyult, a letisztítás maga is hosszas munkát jelentett. Szerencsére sem a ,,secco“-korrekciók, sem pedig az elpasztelesedés nem érintett jelentős területeket. A falkép szélén több mint egyméteres szélességben vastagon ült a vakolat, az egész freskót elborította a por, a szabadon álló középső részen pedig csurgás nyomait észleltük. Legalább is annak kellett tartani azt a többszáz hajszálvékony, pár centiméter hosszú, szürkésfekete csíkocskát, amelyek a szabadonálló középrészt elborították. Szentiványi Gyula véleménye szerint az oltárképet nem tudták pontosan a műmárványkeretbe illeszteni és az itt beszivárgó páradús levegő lecsapódásának nyomán. Feltehető az is, hogy a műmárványfal készítőitől származik e rongálás. A letisztítás utáni állapotról képeink jól tájékoztatnak. A korábbi, már ismertetett nagyobb sérülések mellett apró kopások, lepattogzások, néhány centiméter hosszú, vagy pár négyzetmilliméter nagyságú sérülések százai, ha ugyan nem ezrei jöttek elő. Ebből a szempontból különösen a lépcső aljában ülő női alak előtti területet kell említeni. Ezen a részen ugyanis a téglafal alá lehetett jutni s így sokkal jobban összekaparva, megrongálódva került ki a letisztítás után. Ez év késő tavaszára maradt a tulajdonképeni restaurálás s éppen az apró sérülések miatt húzódott több mint három hónapig. Szerencsére jelentékeny formát tartalmazó részlet sehol sem sérült meg, annál jobban lehetett ragaszkodni a múzeális restaurálás ideáljához: csak az okvetlenül szükséges pótlások végzendők el, azok is úgy, hogy a szakértő szeme azonnal meg tudja különböztetni az eredetit a kiegészítéstől. Az így restaurált falkép hiánytalan összhatást kelt, amit kétségtelenül elősegített az is, hogy a nagyszámú, de kisméretű sérülések összterülete a freskó egészéhez képest aránylag csekély volt. Súlyosabban sérült a kép jobb alsó része, ahol Szent József szamarának szeme és szügye hiányzott. Az alsó rész közepe is erősen megsérült, de itt csak lépcsők és néhány virág volt, végül részben elpusztult Zaka A FŐOLTÁR-FRESKÓ A KIBONTÁS UTÁN.