Szépművészet 5. (1944)
1944 / 2. szám - Gerevich Tibor: Benczúr Gyula
egyházi festészetünket remekművekkel gyarapította, gondoljunk csak a lipótvárosi Szent István-bazilika oltárképére és a mozaikképeihez készült, tiszta ihletű és nemes formaadásában a nagy reneszánsz mesterekkel vetekedő allegorikus kartonokra; az arcképfestés műfajához meg kora ifjúságától késő öregségéig sem lett hűtlen. Páratlan munkabírású és páratlanul sokoldalú művész volt. A legnagyobbat s mennyiségre is legtöbbet a történeti és az arcképfestészet terén alkotta. A hazai történet mellett, tartalmilag és hangulatban más, könnyedebb beállításban a francia történelem alakjait is megelevenítette. XV. Lajost és Dubarry asszonyt ábrázoló, kisebb méretű vászna legcsillogóbb festőiségű képeinek egyike. Nagy oltárképek mellett kartonokat készített a Szent István-bazilika már idézett mozaikjai és a pannonhalmi főapátságnak, Szent István megkeresztelését ábrázoló üvegfestménye számára. Nagyobbszabású munkái, sorozatos arcképmegrendelései közben — miket olykor méltán ánhatott —, mintegy üdülésül, a maga művészi gyönyörűségére vidám puttókat, mitológiai képeket, sőt élete végén meglepő frisseségű tájképeket, szinte korát jelképező hatalmas, öreg tölgyeket festett. Ecsetje, dolányi birtokán 1920. június 16-án, 76 éves korában bekövetkezett haláláig nem pihent. Élete utolsó évtizedében nagyobb feladatok is foglalkoztatták, melyeket azonban jórészt már nem tudott megvalósítani s csak tervekben maradtak fenn. Elkészítette a Magyar Tudományos Akadémia mennyezetképének tervét, s a budai várpalota számára egy Mátyás-ciklus vázlatait, amelyek éppúgy képességei teljes birtokában mutatják, mint IV. Károly koronázásáról 72 éves korában festett, teljesértékű vázlata (Esztergom, Keresztény Múzeum). Rajztudása, kompozícióinak lendülete — ami annyira jellemzi képszerkesztését —, mindvégig töretlen maradt. Csak színeinek sziporkázó tűzijátéka hamvadt el, akárcsak az öreg Ticiánnál, a reneszánsz legnagyobb koloristájánál. Palettája elbágyadt, de festőisége, a színek elszürkülése ellenére sem csökkent, lefokozott tónusaiban még jobban elmélyült, ecsetkezelése szélesebb lett, a formákat nagyobb egységbe fogta, amint azt különösen a Mátyás-sorozaton és az esztergomi vázlaton megfigyelhetjük. Magas korában sem ismerte a hanyatlást. Benczúr nagy érdemeket szerzett művészetpedagógiai működésével is, amelyet müncheni tanárkodása után, mihelyt mód nyílott rá, teljesen a magyar művészet szolgálatába állított. 1883-ban átvette az akkor alapított budapesti festészeti mesteriskola vezetését, amit haláláig megtartott. Tanárnak is nagy volt. Nem nyomta el tanítványainak művészi egyéniségét, szabadon fejlődhettek, de megkapták hozzá a tudás szilárd alapját. Meggyőződhetünk róla, ha végig futunk tanítványainak névsorán, akik közt a régebbiek közül Stetka Gyula, Balló Ede, Greguss Imre, Hegedűs László, Kernstock Károly, Pentelei Molnár János, Horthy Béla, a ma is élők közül Koszta József, Fényes Adolf, Dudits Andor, Éder Gyula, Boruth Andor, Burghardt Rezső stb. nevével találkozunk. Benczúr Gyula működésének minden területén nemzetének örök háláját és a magyar művészet legnagyobbjainak sorában a halhatatlanságot érdemelte ki. GEREVICH TIBOR 47