Szépművészet 5. (1944)

1944 / 2. szám - Gerevich Tibor: Benczúr Gyula

egyházi festészetünket remekművekkel gya­rapította, gondoljunk csak a lipótvárosi Szent István-bazilika oltárképére és a mozaikképei­hez készült, tiszta ihletű és nemes formaadásában a nagy reneszánsz mesterekkel vetekedő allego­rikus kartonokra; az arcképfestés műfajához meg kora ifjúságától késő öregségéig sem lett hűtlen. Páratlan munkabírású és páratlanul sokoldalú művész volt. A legnagyobbat s mennyiségre is legtöbbet a történeti és az arcképfestészet terén alkotta. A hazai történet mellett, tartalmilag és hangulatban más, könnyedebb beállításban a francia történelem alakjait is megelevenítette. XV. Lajost és Dubarry asszonyt ábrázoló, ki­sebb méretű vászna legcsillogóbb festőiségű ké­peinek egyike. Nagy oltárképek mellett karto­nokat készített a Szent István-bazilika már idé­zett mozaikjai és a pannonhalmi főapátságnak, Szent István megkeresztelését ábrázoló üvegfest­ménye számára. Nagyobbszabású munkái, soro­zatos arcképmegrendelései közben — miket oly­kor méltán ánhatott —, mintegy üdülésül, a maga­ művészi gyönyörűségére vidám puttókat, mitológiai képeket, sőt élete végén meglepő fris­­seségű tájképeket, szinte korát jelképező hatal­mas, öreg tölgyeket festett. Ecsetje, dolányi bir­tokán 1920. június 16-án, 76 éves korában be­következett haláláig nem pihent. Élete utolsó évtizedében nagyobb feladatok is foglalkoztat­ták, melyeket azonban jórészt már nem tudott megvalósítani s csak tervekben maradtak fenn. Elkészítette a Magyar Tudományos Akadémia mennyezet­képének tervét, s a budai várpalota számára egy Mátyás-ciklus vázlatait, amelyek éppúgy képességei teljes birtokában mutatják, mint IV. Károly koronázásáról 72 éves korában festett, teljesértékű vázlata (Esztergom, Keresz­tény Múzeum). Rajztudása, kompozícióinak len­dülete — ami annyira jellemzi képszerkeszté­sét —, mindvégig töretlen maradt. Csak színei­nek sziporkázó tűzijátéka hamvadt el, akárcsak az öreg Ticiánnál, a reneszánsz legnagyobb kolo­ristájánál. Palettája elbágyadt, de festőisége, a színek elszürkülése ellenére sem csökkent, lefoko­zott tónusaiban még jobban elmélyült, ecsetkeze­lése szélesebb lett, a formákat nagyobb egységbe fogta, amint azt különösen a Mátyás-sorozaton és az esztergomi vázlaton megfigyelhetjük. Ma­gas korában sem ismerte a hanyatlást. Benczúr nagy érdemeket szerzett művészet­­pedagógiai működésével is, amelyet müncheni tanárkodása után, mihelyt mód nyílott rá, tel­jesen a magyar művészet szolgálatába állított. 1883-ban átvette az akkor alapított budapesti festészeti mesteriskola vezetését, amit haláláig megtartott. Tanárnak is nagy volt. Nem nyomta el tanítványainak művészi egyéniségét, szaba­don fejlődhettek, de megkapták hozzá a tudás szilárd alapját. Meggyőződhetünk róla, ha vé­gig futunk tanítványainak névsorán, akik közt a régebbiek közül Stetka Gyula, Balló Ede, Gre­­guss Imre, Hegedűs László, Kernstock Károly, Pentelei Molnár János, Horthy Béla, a ma is élők közül Koszta József, Fényes Adolf, Dudits Andor, Éder Gyula, Boruth Andor, Burghardt Rezső stb. nevével találkozunk. Benczúr Gyula működésének minden terüle­tén nemzetének örök háláját és a magyar művé­szet legnagyobbjainak sorában a halhatatlansá­got érdemelte ki. GEREVICH TIBOR 47

Next