Szociológia 1983
4. szám - Műhely - Böhm Antal: „Ingázó ország” — az ingázás előzményei hazánkban
A hazai gyáripar megjelenése és kifejlődése hatalmas tömegű falusi lakost vonzott magához. A 19. század második felének felgyorsult fejlődésére jellemző, hogy 1860-65 között 114, 1865-70 között pedig 280 új gyár létesült hazánkban. A gyárakban való elhelyezkedés rendszeres munkát és a nagy munkáskereslet miatt viszonylag magas béreket kínált, érthető tehát, hogy a munka- és a földnélküliek tömegesen keresték a különböző gyári állásokat. Nagyon sokan a gyár környékére települtek családostul, mások viszont — főleg a közeli falvakból — az ingázást választották. Már akkor voltak vidékek, ahol egész falvak dolgoztak egy-egy gyár számára, főleg a bányavidékeken és a textiliparban. Rézler Gyula a magyar nagyipari munkásság kialakulásában megkülönböztette a külföldről bevándorolt szakmunkások „sáskajárását” és a hazai szakképzetlen napszámosréteget, és igen meggyőzően írta le, ahogy a nagyipar felszívta a vonzáskörébe eső kisiparos rétegeket, majd elsősorban a domb- és hegyvidéken élő mezőgazdasági népesség tekintélyes részét is. Ezek a rétegek valamennyien keresztül mentek az ingázás hosszabbrövidebb szakaszán, számosan közülük — a gyárkörnyéki falvak lakói — pedig erre az életformára rendezkedtek be. Az ingázás és a gyár környékére való település között már ekkor is különböző átmeneti megoldások kínálkoztak, a városokban megjelentek az albérlők, az ágyrajárók. A századforduló környékén a főváros munkáslakta kerületeiben a férfiak közül minden kilencedik,tizedik, de vannak olyan kerületek is, ahol minden negyedik ágyrajáró. A munkások között ezek az ágyrajárók voltak a legkiszolgáltatottabb helyzetben, reményük sem lehetett igen arra, hogy családostul költözzenek munkahelyük településére. De az albérlet terheit is nehezen lehetett elviselni, ezért sokan — már a századforduló idején — az albérletet, ágybérletet átmenetinek tekintették, s előszeretettel költöztek a városkörnyéki, közeli falvakba vissza, ahtól a lakásviszonyok kedvezőbbek voltak, viszont a munkahelytől ezzel távolabb kerültek. Az ipari ingázóktól jellegzetesen különbözött a már említett mezőgazdasági napszámosok, alkalmi munkások helyzete. Közülük sajátos réteget alkottak a kubikusok, akik a nagy folyamszabályozási munkáknál, a vasútépítéseknél és a gyáralapítások földmunkáinál dolgoztak. Helyzetük, életmódjuk rosszabb volt a gyári munkásokénál, kiszolgáltatottságukat növelte az, hogy egy-egy építkezés befejezése után rendszerint munka nélkül maradtak. A nagy folyamszabályozási munkák például a 19. század 80-as éveire befejeződtek, s ez a kubikusok helyzetét is megpecsételte. Visszamehettek volna falujukba, de ott sem volt elegendő munkaalkalom, s próbálkozhattak a városokban is ipari munkát keresni, nagy tömegek számára azonban ez sem volt lehetséges — így maradt a mezőgazdaság és az ipar közötti ingázás, az alkalmi munkák keresése, és ami ezzel együtt jár, a munkanélküliség. A kivándorlók is e rétegekből kerültek ki nagyrészt. Mint Féja Géza rámutatott: „A tömeges kivándorlást belső népvándorlás előzte meg. A zsellérség végigjárta az országot, s amerre csak egy talpalatnyi hely is kínálkozott, rögtön gyökeret vert benne.” Az „ingázók társadalma” tehát a polgári és az ipari fejlődéssel együtt alakult ki hazánkban is, határai érintkeztek a mezőgazdasági termeléssel, nagysága, aránya pedig mindenkor az ipari fejlődés ütemétől és ciklusaitól függött. Közöttük az egyik jól elkülöníthető réteget az ipari ingázók alkották, akik természetszerűleg munkások voltak. Munkás státusuk azonban koránt sem volt teljes értékű, tanulatlan, szakképzetlen munkások voltak, akik a gyárban is „napszámos” munkát végeztek jobbára. Velük