Szociológia 1983
4. szám - Műhely - Böhm Antal: „Ingázó ország” — az ingázás előzményei hazánkban
szemben kezdettől fogva tapasztalható bizonyos fajta tartózkodás és előítélet a többi munkás részéről. Braun Róbert ezt a másodrendű munkásállapotot a következőképpen jellemezte: „A munkások nagy része földműves szülőktől származik, sőt sokan közülük teljesen falun nevelkedtek. Különösen a kőművesek és ácsok nagy részéről elmondhatni, hogy csak egy kissé kell megvakarni őket, és alattuk a paraszt. Hogy ebben az állapotban továbbra is megmaradjanak, ezt nagyon előmozdítja az, hogy egy részük falun lakik, és ruházatban is különböznek a városi ipari munkásoktól. Megvan bennük a paraszt szűk látóköre, makacs önzése és röghöz való ragaszkodása. Legnagyobb sérelemnek tekintik a máshonnan jövő munkásokat, kiknek egyenlő jogait legkevésbé sem hajlandók elismerni. Ebben nagyon hasonló gondolkodásmódúak munkaadóik, akik éppoly jogsérelemnek tekintik viszont azt, ha valamely köz- vagy magánépítkezés idegennek jut. Éppen ezért az építőmunkások és a többi szakmabeliek között bizonyos antagonizmus állapítható meg, ami elkerülhetetlen e durva testi munkát végző, szabad levegőn élő félparaszt-csoport és a többi munkások közt, kik zárt helyen, többnyire finom munkaeszközökkel dolgoznak, és részben fényűzési cikkeket állítanak elő.” Braun Róbert 1909-ben írta ezt, s azért idéztük kissé részletesebben, mert az általa megfogalmazottak okkal ok nélkül egészen napjainkig felbukkannak a falun élő munkásokról. Generációknak kellett követniük egymást, hogy a közös sors „összevegyítse” őket a tanult munkásokkal, és hogy a fennálló válaszfalak minimálisra szűküljenek, ahogy ezt Rézler Gyula megfogalmazta. Természetesen a falun lakó napszámosokkal, az első generációs félparaszt-félmunkás rétegekkel kapcsolatos előítéletek egyáltalán nem voltak alaptalanok. Ezek a rétegek még rendkívül erősen kötődtek a mezőgazdasági termeléshez, munkaciklusokhoz és a gyári munkát tekintették inkább kiegészítőnek. A századfordulón például megfigyelték, hogy a „tanulatlan”, faluról bejáró munkások, napszámosok a külföldi munkásoknál igénytelenebbek, megelégszenek alacsonyabb bérekkel, és ha ezt megkapják, nem törekszenek „megtakarításra”, fizetés után napokig nem dolgoznak, sőt két-három heti munka után is előszeretettel maradnak távol a gyártól. Sokan már szombaton délben hazamentek, és csak kedden, szerdán álltak munkába ismét. „A munkások állhatatlansága a mezőgazdasági munka idején még csak fokozódott... az ipari munkások igen nagy része, még alacsonyabb bérért, sőt azt is tudva, hogy egész éven át keresetet nyújtó helye más, talán idegen honos munkással fog betöltetni, a gyárat vagy a műhelyt tavasszal habozás nélkül otthagyja.” Az ingázás kezdeti szakaszának rövid vázlata alapján — úgy gondoljuk — érzékelhető, hogy a hazai ingázás már az iparosodás első évtizedeiben a falu és a város, másfelől a mezőgazdaság és az ipar közötti érintkezés, kapcsolat sajátos formája volt, s egyben átmenetet jelentett a paraszti életformából a munkásélet felé. Átmenetről és átalakulásról van tehát szó, amely rendkívül lassan, generációkon keresztül bontakozott ki, s amely korántsem tekinthető egyenes vonalúnak. A fő tendenciák mellett ellentétes mozgások is lejátszódtak, esetleg egy-egy generáción belül több ízben is. Ez a folyamatban résztvevő számára keserves utat jelentett: szakítást a megszokott, tradicionális körülményekkel, értékekkel és elmozdulást egy kevésbé biztos, ismeretlen világ felé. Számítsuk még mindehhez a gazdasági-társadalmi körülmények nyomasztó hatásait, a gazdasági ciklus válságait, a munkásság megmozdulásait, a sztrájkokat, a politikai harcokat, a tömeges kivándorlást, s ami mindezt betetőzte, az első világháborút.