Szociológiai Szemle 18. (2008)
2008 / 4. szám - KÖNYVEK - Varga Attila: Élettörténetek szociológiája: [Pászka Imre: Narratív történetformák a megértő szociológia nézőpontjából. Szeged, Belvedere Meridionale, 2007.] (Könyvek)
NARRATÍV TÖRTÉNETFORMÁK SZOCIOLÓGIÁJA 117 helyzetekben megtapasztalt dialogikus modell szerint valósíthatja meg. Egy másik szinten, a mai narratív felfogások szerint identitásunkhoz bizonyos alapvető elbeszélésekhez igazodunk, mely narratív identitások képesek rávilágítani a normatív és leíró kontextusok közötti összműködésre, valamint közvetítenek a makro-mikro szintek között. Halbwachs egyéni- és csoportidentitással, kollektív emlékezettel kapcsolatos értekezését Pászka az előbbi felfogás egyik első és eredeti megfogalmazásának tekinti. Az egyéni, epizodikus tapasztalatok dekontextualizálódása révén születő kollektív fogalmi és elvont emlékezet Halbwachs elgondolásában elkülönül egymástól, mivel az egyén egyszerre több ilyen identitás hordozója, különféle csoportok emlékezetében is részt vehet. Ez előrevetíti a csoportokon belüli tudásmegosztás illetve a többféle identitás konstrukció kérdését is. A narratív pszichológia narrativitás-funkciójával, szerkezetével kapcsolatos eredményei nyilván a szociológia számára sem kerülhetőek meg, hiszen ebben a tárgyban sokkal előrébb jár, és sok, a kultúra és a társadalmilag konstruált tudás szempontjából fontos ismerettel szolgál. Pászka ezen ismeretek adaptálására a következő irányt javasolja: „.. .a szociológia érdeklődése kiterjedhet az elbeszélt történetek működésmódjára, s a formális eszközkészletükre, azonban amit tesz értelmében, érdeklődésének fő csapásiránya a cselekvés-esemény halmazának tartalmára irányul, arra a referenciális valóságra, s annak motivációs alapjaira, illetve hátterére, amelyre az elbeszélt történet utal.” Az interszubjektíven osztott és értelmezhető szerepek és motivációk feltárása tehát a narratív történetformákon keresztül tárhatók fel. Konkrétabban az élettörténetek, önéletírások a társadalmi legitimációs mechanizmusok, sematizációk, a hallgatólagos tudás és társadalmi integráció funkcióinak megértésébe, azok interszubjektív konstituálásának módozataiba enged betekintést. A narrative pszichológia ezekhez biztosít modelleket, azaz a narratívák szerkezetére és funkcionális működésére vonatkozóan alkot elméleteket. Az utolsó fejezetekben az életútban összegyűjtött tapasztalatokkal kapcsolatos kérdésekről olvashatunk. Az elbeszélések és a tapasztalat között lévő distancia problémájával sokan foglalkoztak már. A narratív történetelmélet számára ez központi jelentőséggel bír. Hayden White és David Carr kapcsán a szerző megjegyzi, hogy a történettudományt érintő „reprezentációs válság” a társadalomtudományok egészére jellemző. A narratív történetformák kutatása esetén viszont nem csak a kutató nyelvi konstrukcióiról kell számot adnunk, vagy tudunk számot adni, hanem az alany tapasztalatképzésének története és azok megfogalmazásai is feladat elé állítanak bennünket. A narratívák retorikai szerkezete, az eseményeket leegyszerűsítő, homogenizáló képalkotása torzításokat okoz, ha a tapasztalatszerzés kérdése foglalkoztat minket. Ezekkel a kutatónak számolnia kell, és Pászka be is mutat néhány eljárást ezek kezelésére. A történésszel ellentétben a szociológus kérdéseket fogalmazhat meg az őt érdeklő személy számára. A szerző például Lotman nyomán megjegyzi, hogy az alany retrospektív látószögéből következően az életútról fatalisztikus képet kaphatunk. Az elbeszélő múltbéli helyzetképét és intencióit rekonstruáló kutatónak fel kell térképeznie a múltbéli alternatívákat is, melyekkel az alany szembe nézhetett, és ami alapján döntéseit végül meghozta. Az eseményekből kinövő élettapasztalat az időben rétegzett átalakulások során keletkezik. A schützi „leülepedés” fogalmához kapcsolódóan Pászka kifejti, hogy az életút objektív tényeire való rákérdezés elvezetheti az alanyt a ta- Szociológiai Szemle 2008/4.