Tanu. Németh László kritikai folyóirata 1. (1932-1933)
A Nyugat elődei
homályos eredetű lelkesedésnek, amely csak a jelszót, a hunyorítást várja a műtől s a lélek zavaros rétegeiből tör elő. Ennek a homályos lelkesedésnek az utolsó ötven évben kétségkívül az északi írók voltak legfőbb druidái. Az északi irodalom nagy alakjainak a népszerűségét csak félig okolják meg alkotásaik; népszerűségük másik forrása az a baedekker-izgalom, mely utazási irodák füzeteit lapozgatva fog el a fjord, fjeld szavak, a ködös észak és a rénszarvas hallatára. Érdemes elolvasni Ambrust, hogy szedi szét Ibsen Nóráját, hogy fújja le róla az északi ködöt. Nem egészen igazságosan, a művek nemcsak tartalmukkal, atmoszférájukkal is kifejeznek valamit. Azonban van atmoszféra, melybe a szavak résein kigőzölgő lélek burkolja a művet s van, mellyel az író fontoskodó célzásai, sejtetései veszik körül. Ha Ambrus talán nyersen adagolja is a világosságot, nem a jóféle homály ellen A mű kissé ésszerűsödik a kezében, ez azonban nemcsak veszteség, nyereség is. Nemcsak az értelmi váz, a művészi elgondolás is lecsupaszodik az ő taglalásában; ha le is kopik az irracionális elem, a racionálishoz legalább semmiféle lírai elfogultságot sem kever. Elemző kritikus, de nem a saját esztétikája, hanem a mű felől, belülről elemez. Megvan az a legnagyobb bátorsága, hogy meri írni, amit lát s egy-egy kritikájában, amilyen a Velencei kalmárról szóló (ahol három színdarabra bontja az eredetit s azokból állítja össze nem azt, amit mi színdarabnak nevezünk, hanem a Velencei kalmárt), az egyszerűség bátorsága hódít meg. A regényben is megőrzi kritikusi tartózkodását s észfegyelmét. Épügy nem veti önnön természete karjaiba magát, mint a máséba. Tárgyban szándékosan mérsékelt és igénytelen. Világossága irtózik attól a nagytól, amely a mű megjelenése mögött van. A tárgy nála csak ürügy a kifejezésre, a mélység nem jelentkezhet másutt, csak a felületen. Egy percre sem érjük őt erőlködésen, élvezi az alaki mozgékonyságnak azt a szabad zónáját, mely a nagy készültség és a mérsékelt feladat közt támad. A tiszta könnyedség rétege az ő eleme, ebben termi figuráit. A realista regény ráhúzza a kifejezést a tárgyra, mint kézre a keztyűt. Ambrus ebben a stilisztikai játékosságban nem kortársaira, hanem a tizennyolcadik századbeli és a legújabb írókra emlékeztet. Midász /cird y-ban (akárcsak egy Gide- vagy Ayala-regényben) levelek, naplórészek, az elbeszélés legkülönbözőbb formái váltakoznak. Minden kis fejezetnek új a csiszolása; az elbeszélés új fogását mutatja be. Egyhelyt a coffea arabica növény leírásával kezdi és oda lyukad ki, hogy délben nem szokás kávézni s ha hősei mégis délben kávéznak . . . stb. Egy másik betétben a szegény emberekről tart egy fejezetnyi szónoklatot, akiket nem szabad nagyon sajnálni, mert mi lenne akkor a civilizációból és a mi kényelmünkből; a hősnő halálát s férje gyászát pedig egy valóban balladaerejű jelenetben, a halottszállító fuvarosok beszélgetésén át láttatja velünk. Ambrus félrealista író. Abban rea