Tanu. Németh László kritikai folyóirata 1. (1932-1933)
A Nyugat elődei
Justh Zsigmondnak ép a dilettantizmusa az, ami bizalommal tölt el az íróval szemben. Ez a fiatalember a krími háború és a Háború és béke közt álló Tolsztojt juttatja eszembe, annak voltak ilyen gazdag élettartalékjai, annak a dilettantizmusa volt ilyen irodalomfölötti. Justh töviről-hegyire ismerte Párist, beutazta Európát, járt Afrikában, éber szemmel nézte a társaság életét s komoly együttérzéssel tanulmányozta a parasztságot. Azok közé a ritka emberek közé tartozott, akik származásukat ki tudták használni, mint egyén elfinomult, mint társadalmi lény felelősségtudattal telt el. Különös és nem szerencsétlen keveréke a világfinak és az apostolnak. Bennünket, akik minden mozdulatunkkal korlátainkhoz sorolódunk, sok irányban megcsonkít a lemondás. Justh arányosan fejlett ember s az aszkéta lángját pótolja benne az érdeklődés és szándék méltósága. Szemlélete gazdag, tervei komolyak s e gazdaság és komolyság közt nála egyetlen magától értetődő lépés az írói mesterség. Justh nem írástudó. Igen tiszta, egyszerű stiliszta, de nem rágódik az írás csinja-binján. Ő nem író, aki ír, hanem egy művelt úr, aki tollat fogott. Máskép fekszik neki az írásnak, mint a profik, nem olyan bennfentesen, de föntebbről ír. Problémái vannak, ezeket fejti ki s szemlélteti. Nyíltabban, műfaji előítéletek nélkül megy neki a tárgyának, jobban bízik magában, mint az írásban s tárgyában találja meg műve formáját is. Elemző szellem. Páris elemei egy kis füzetének a címe s ő valójában elemekre bontja Párist. Nem ködös, összefolyó víziót kapunk, hanem pontos, tapasztalatra támaszkodó leírásokat, melyek együtt mégis Páris vízióját adják. Látszik, hogy kiismeri magát s képeit jól megfigyelt részletekből állítja össze. Tárgyszeretetét nem homályosítja el a vérmérséklede, írásából hiányzik a retorika. Maga hangsúlyozza, hogy tanulmány-regényt ír. Ciklusának jó elriasztó címet is ad: A kiválás genezise. Sorra veszi a társadalmi osztályokat, hogy fölkeresse egy hanyatló korban az embert megmentő, felszínen tartó erőket. Mindez naiv tudományosan hangzik, de Justhban ez a naivitás talán a legkomolyabb. A regény az essaiszerű nekikészülődéstől kiszélesedik, áttöri a sablont s Justhnak elég anyaga van, hogy e szélesebb terepre idővel nagyobb épületet rakjon. A felsőbb osztályokról senki sem írt olyan magától értetődő természetességgel, mint ő. A pénz legendája legjobb lélektani regényeink közé tartozik. Egy fiatal arisztokrata nő naplója, akit megront a bőség. Tudjuk, hogy akadályok előtt toporzékolni szokás; ez a nő a lehetőségek előtt kezd toporzékolni; a túlfejlett egyéniség, melynek önmagához méltó vállalkozásra nincs tér, boldogsága ellen fordul, a jólétben feszengő öngyilkossági ösztön kitörése a regény s noha írója tétel-regénynek szánta, a részletek