Társadalomkutatás 1985 - A MTA Gazdaság- És Jogtudományok Osztályának folyóirata
1985 / 2. sz. - Tanulmányok - Ágh Attila: A politikai konfliktusok elméletéhez
azok társadalmi-történelmi természete. A tipizálás szempontjai nagyrészt önkényesek, például a szerzők többsége aszerint különbözteti meg a konfliktusokat, hogy azok jellege integratív vagy dezintegratív. Ezzel szemben Rapoport általános konfliktuselméletében a konfliktusoknak három fő típusa, s egyben három fokozata van: a háború, a játék és a vita. K. Deutsch Rapoport elméletét megkísérelte társadalmi anyagon részletesen kidolgozni, amely szerint a konfliktus kifejlődésének négy fázisa van: 1. a kiindulópont, 2. az ellenfél észlelése, 3. erőfeszítések, 4. a kölcsönhatás megvalósulása. Ezek az erőltetett, önkényes osztályozások időnként tautológiába mennek át, miszerint a háború (harmadik fokozat) az ellenfél megsemmisítésével, a játék a győzelemmel, a vita pedig a meggyőzéssel fejeződik be. Boulding mindenesetre határozottan leszögezi, hogy a nemzetközi konfliktus a konfliktusok legfejlettebb formája, amely „napjainkban minden más konfliktus formával szemben domináns." Az általános konfliktuselméletet legerősebb kötődése a pszichológiához fűzi . Boulding szerint a konfliktus résztvevői behaviourista egységek és a behaviourista mezőben működnek, ezért gyakran redukálják a konfliktust a pszichés ellentmondásra vagy antagonizmusra, mint K. Fink is: „Szociális konfliktusnak nevezünk minden olyan társadalmi szituációt, amelyben két vagy több társadalmi egység a pszichológiai viszonyok legalább egy antagonisztikus formájával vagy az antagonisztikus kölcsönhatás egy formájával kötődik össze.''10 Nem véletlen viszont, hogy az általános konfliktuselmélet konkretizálása — többnyire a játékelmélet formájában — a közgazdaságban sikerült a leginkább, mivel az izolált egyén a maga pszichés választási mechanizmusával itt tekinthető a legkönnyebben egységnek és kiindulópontnak. Ehhez a konfliktust a konkurrenciával rokonítják, s egyúttal el is különítik attól, Wright szerint a konkurrencia párhuzamos, a konfliktus ellentétes törekvéseket fejez ki, az előbbi szabályozott, míg az utóbbi szabályozatlan, nyílt, közvetlen, tudatos és periodikus. Weintraub például leszögezi, hogy „A közgazdaságtan...a konfliktusok tanulmányozása..., de a közgazdasági problémáknak igen sok kooperatív eleme is van a konfliktus-szituációkban", vagyis a „tiszta konfliktus", ahol csak ütköződő érdekek vannak, igen ritkán fordul elő. Weintraub ezért az érdekkonfliktusokat a növekvő kooperáció mértékében osztályozza két ember konfliktus-választásától a szavazás mechanizmusáig, idézve Rapoport konfliktuselméletét mint „szociális fizikát": „Ezekben a kutatásokban nem magas a konfliktus, vagy annak tartalma a központi jelentőségű, hanem azok a dinamikus szituációk, amelyeknek jegyei (a stabilitás és instabilitás) a konfliktusok keletkezését és lefutását jellemzik... A konfliktuselméletnek ez a felfogása egy filozófián nyugszik... — amelynek példátlan sikere van a fizikában és ezért reményteljesen átültethető a behaviourista tudományokba... Ezt a filozófiát determinizmusnak nevezzük."10 Nem kívánjuk ezt a mechanisztikus determinizmust, az ember atomok szigorúan meghatározott mozgását a társadalmi térben az általános konfliktuselmélet végszavának feltüntetni. Sokkal inkább arra szeretnénk rámutatni, hogy az általános konfliktuselmélet optimizmusa nem annyira a fizika sikerein és a matematizált módszerek mindenhatóságán nyugodott, hanem a jóléti államnak azon az illúzióján, hogy a konfliktusok kiismerhetőek, kezelhetőek és feloldhatóak.11 Ahhoz azonban, hogy fel